Zsuzsák története (első fejezet)


Maga 7 hetes terhes, gratulálok. – Jöjjön vissza szülés után…

A folyosón nekidőlök a falnak. Úristen! Mi lesz velem? Félek a szüléstől, egyetlen perc alatt értem meg, hogy nincs kiút, szülni fogok, felnőtt lettem. Vicces, de az jut eszembe, hogy most már mindenképpen fogok szenvedni, mert ez a gyerek már bennem van, tehát onnan valahogyan ki is kell jönnie. Elszégyellem magam, fura érzés, hogy nem az öröm önt el a hír hallatán, hanem a félelem… Nem is tudom, hogy örülök- e, de azt hiszem, talán igen.

22 éves vagyok, az év 1984. Átmenetileg, amíg a lakásunkra várunk, amit már megvettünk, anyukáméknál lakunk, Diósgyőrben. A lakás hatvan négyzetméter, én a belső kis szobában élek a férjemmel, aki akkor épp sorkatona, alig van otthon. Ahogy megtudja, hogy végre terhes vagyok, (hónapok óta jártunk orvostól orvosig, hogy miért nem sikerül) igyekszik nem veszekedni, néha sikerül, néha nem. Indulatos ember, de hát kinek nincs hibája. Alapjaiban pedig megbízható, jó társam. Úgy emlékszem, így mentegettem magamban.

Igyekszem mindent jól csinálni a terhességemmel kapcsolatban, de sokat dolgozom, kell a pénz. Miután táppénzre megyek hat hónaposan, varrni tanulok Zsuzsa barátnőmtől (varrodája van, elkél a megbízható segítség) és jó pénzért főzök, egy egész családra, ahol szintén varrodából él az anya. Rengeteget dolgozik és hálás érte, hogy a családja jól van tartva. Repül az idő, a terhességem alapjában véve csodálatos…

Az utolsó hetekben viszont már páni félelem uralkodik rajtam. Egyre csak arra gondolok, hogy milyen lesz a szülés. Huszadszor hallgatom meg anyám történetét a saját születésemről, ami gyakorlatilag annyi, hogy a hashajtótól szült meg, amit a császármetszésre felkészítvén a műtét előtti napon kapott. Ez nagyjából minden, amit a terhességről és a szülésről tudok.

Minden nap bebuszozok a kórházba, gépekkel vizsgálnak, aztán hazaküldenek. Órákat ülök a többi kismamával különböző rendelők különböző folyosóin.

Már túlhordtam 6 nappal…

December 3.-án este belenézek a tükörbe, a látvány szörnyű. A bokám bedagadva, a hasamon apró véraláfutás-csíkok.  Megy a hasam, gondolom a stressztől. Éjfél körül már a wc-t nézegetem, nem pottyan e bele a gyerek, mert ugye anyu is a hasmenéstől szült meg…

Hajnali fél ötkor szólok anyunak (a férjem a laktanyában), hogy nem aludtam semmit, megy a hasam este óta, mit csináljak?

Anyu azonnal mentőt hív… van fájásod? – kérdezi. Mivel nem pontosan tudom, mi az, rámondom, hogy van. Nem akarom itthon megszülni, hiszen megy a hasam… meg fáj is…

Beérünk a kórházba. A hosszas adminisztráció alatt elmúlik minden fájdalmam, átfut rajtam, hogy haza kellene mennem. Van valami fura érzés, ami menekülésre késztetne, ennek ellenére természetesen maradok és hagyom, hogy nézegessen boldog-boldogtalan. Nem izgulok, nem félek, álmos vagyok és fásult. Megvizsgál az ügyeletes, kérdezi van-e orvosom. Mondom: van, Kádár doktor. Na, mondja, örülni fog, hogy bejöhet szabiról. Megállapítja, hogy egy ujjnyira nyitva vagyok, úgyhogy ma szülünk. Már egy hete is egy ujjnyi voltam, mondom halkan, nézek a nővérkékre, hogy hátha segít valamelyikük, de tudomást sem vesznek rólam. Mintha ott se lennék, viccelődnek egymással. A szülésznő is átnéz rajtam, csak gúnyosan lecsesz, mikor megemlítem, hogy nekem csak a hasam ment… Kezdem magam rosszul érezni, minek is akarok pont ma szülni, amikor szabin van az orvosom…

Mire megkapom a beöntést és leborotválnak, már meg is érkezik. Álmosan megvizsgál, közli, hogy szülünk és igyekezzek, mert nem ér rá, tíztől teniszezik. Csak így lazán bele a pofámba. Kapok valami injekciót, hogy gyorsabban menjen. Leereszkedően megpaskolja a fenekem és megcsipkedi az arcom. Körülnéz, látja-e mindenki, hogy milyen közvetlen-jópofa is ő, adjunktus létére. Én pedig még csak fel sem háborodok, olyan kiszolgáltatottnak érzem magam.

Elkezdődnek a fájások, nagyon hirtelen és nagyon intenzíven. Tágulni viszont nem tágulok. Fejem fölött megbeszélik, hogy milyen jó tenisz meccs lesz ma, de kurvára sietnie kellene, mert a főnökkel játszik, nem késhet el. Részletesen ecseteli a szülésznőnek és a nővérkéknek, miközben bennem turkál, hogy ha minden jól megy, akkor nemsokára főorvos lehet, persze ehhez elkerülhetetlen az „öreg” ajánlása. Ha a „Pártnak” sincs ellene kifogása, (márpedig miért lenne, jó elvtárs ő), fog ez menni. Főorvos. Ízlelgeti a szót. Átfut rajtam, hogy ha nem lennék ilyen fiatal, gyakorlatilag kislány, biztosan rászólnék, hogy mi lenne, ha a seggemre figyelne, legalább egy fél pillanatra. De kislány vagyok. Tapasztalatlan és ijedt kislány. Így szó nélkül tűrök mindent.

Szól egy másik szülésznőnek, aki nemrég érkezett, hogy adjanak még egy injekciót, szalad az idő, ő meg nem tud itt dekkolni egész nap. Az újonnan érkezett bábát Zsuzsikának hívják, friss az arca. Miközben fejcsóválva beadja az injekciót (látványosan nem helyesli), próbálok vele viccelni, hogy ha lány lesz, róla nevezem el, még el is mosolyodik, tulajdonképpen az egyetlen emberi lény a szülőszobában. Nem jajgatok, bár szörnyen fáj, mert anyu azt mondta, hogy az nagyon ciki. Miközben a szülészet ajtaját ki-be nyitogatják, látom őt, ahogy kint áll a folyosón és izgul. Bejön a postás, meg a vízvezeték szerelő, mi asszonyok (négyen) pedig serényen vajúdunk, csupasz seggel. A kiszolgáltatottság magasiskolája. Már csak röhögcsélek kínomban. Egy óra sem telik el a rettenetes fájdalomban, amikor érzem, hogy vécéznem kell.  Szólok Zsuzsikának, aki már-már majdnem barátságos, hogy  most mi a teendőm, erre ő ellohol a dokiért, aki kávézik a „csecsemős csajokkal” . Komótosan jön vissza, közben a szülésznők zsákot húznak a lábamra és ordítanak, hogy szüljek. Nem tudok… a doki megvizsgál, azt mondja valami perem még nem tűnt el. Nekem viszont szörnyű tolófájásaim vannak, a harmadik nyomásra kint is van a feje. Akkor rám ordít a doki, hogy a zsinór a nyakán van, igyekezzek, mert megfullad a gyerek. Hát igyekszem. Megszületik, közlik, hogy kislány én pedig közlöm, hogy Zsuzsanna. A szülésznő megcsipked, hogy köszi, mondom nincs mit megígértem…

Zsuzsika nem sír, csak halkan nyafog. Elviszik tőlem, sustorognak. Mondják, hogy nem sír. Valaki kimegy anyunak szólni, anyu azt mondja, én sem sírtam, erre viccelődnek, hogy biztosan genetika. Boldog vagyok, hogy kislányom született, nagyon azt akartam. Valamiért úgy gondolom, hogy nem tudnék mit kezdeni egy fiúval. Karomba adják az időközben halkan sírdogáló, de (milyen fura) inkább kíváncsian nézelődő lányomat. Gyönyörű, tökéletes kislány. 2850gr. 52 cm. Fénylő, tündöklő, csodálatos kék szeme van. Nem engedi el a pillantásomat, egymás szemébe nézünk percekig. Aztán elveszik, hogy összevarrjanak, meg miegymás. Közben megérkezik a doktornő a közeli koraszülött osztályról. Megvizsgálja, rendben találja. Végül mégis úgy dönt, átviteti magukhoz, hogy egy röntgent csináljanak nála. Lehet, hogy magzatvizet nyelt. Nem is tiltakozom, fáradt vagyok és kimerült. Elviszik.

Másnap még kicsit fáradtan a vérveszteségtől lassan elkezdek lábadozni. Zsuzsa barátnőm és Tónika (az aktuális férje) kapkodva meglátogat. Gyönyörű rózsaszín pliszírozott aljú, habos-babos kisruhát hoznak Zsuzsikának. A legszebb ruhácska, amit valaha láttam.  Nagyon aranyosak, babusgatnak, nekem mégis rosszul esik, hogy a gyerekről nem kérdezgetnek, hanem a sok munkára hivatkozva elsietnek.

Megérkezik a férjem is, aki egy hetes eltávozást kap. Anyuval jön, de ők sem akarnak sokáig maradni. Átmennek a koraszülött osztályra is, hiszen ott minden nap van látogatás. Elhagyottság érzésem van, sírdogálok és nem értem miért érzem úgy, hogy nem szeret senki.

Két napos a gyerek, de azon kívül, hogy alszik, mert kifáradt a szülésben, de tulajdonképpen jól van, nem tudok róla semmit. Az orvosom berohan, majd megdicsér, hogy milyen jól gyógyulok. Megcsipkedi az arcomat, megpaskolja a fenekemet. Úgy látszik, azt hiszi, hogy ez jár neki, a tekintetemet viszont kínosan kerüli.

Megérkezik egy kedves, idős csecsemős nővérke, akit még nem láttam eddig.  Kérdezi, hogy hol van a tej, amit lefejtem. Mondom milyen tej? Megnézi a mellemet és elszörnyülködik. Bevisz a csecsemőosztályra, ahol alaposan megmasszírozza a mellemet. Azt mondja, utolsó pillanatban kapta el, hogy ne gyulladjon be teljesen. Megtanítja nekem, hogy hogyan kell a kórházi, ipari fejőgépet használni. Mivel szófogadó vagyok és örülök, hogy végre tehetek valamit, a tejemmel foglalkozom egész nap. Amikor a kórteremben fekvő többi kismamának meghozzák a babákat szoptatásra, azonnal feltápászkodom, és fejni indulok. Úgyis rossz érzés látni, hogy puszilgatják a kicsiket és összebújnak. A csecsemős mindig meg is kérdezi, hogy az enyém jól van-e, mindig mondom is hogy jól, csak sokat alszik, mert elfáradt a szülésben. Bólogat, megsimogat.

A szomszéd ágyon fekvő Zsuzsa nevű lánynak (úristen, egy történetbe mennyi Zsuzsa belefér), aki falun él, az jut eszébe, hogy a cocájuk is nemrég ellett. Kilenc kicsije született és a szoptatástól annyira lesoványodott, hogy mindenki kétségbe esett, hogy fogják levágni, ha így marad.

Könnyezve röhögtünk egyrészt azon, hogy ez jó hír, lefogyunk a szoptatásról, másrészt azon, a szépen kiszínezett képen, hogy olyan sovány a koca, hogy az ól oldalának kell támasztani, nehogy eldőljön.

Az idő viszonylag jól telik, rengeteg tejem van, jól teljesítek. Szokatlan a tej és a szülés utáni testem szagának keveréke. Naponta ötször zuhanyozom, mégis büdösnek érzem magam.

Negyedik nap még mindig nem tudok semmit a lányomról. Délután keres egy orvos a koraszülött osztályról. Azt kéri, menjek vele az orvosi szobába, szeretne velem négyszemközt beszélni.  Átfut rajtam, hogy még szerencse hogy nő, így talán elmarad a leereszkedő seggcsapkodás, meg arccsipkedés.  Felismerem, ő jött át a szüléskor is, hogy megvizsgálja Zsuzsikát.

Leül velem szemben és megkérdezi, hogy tudom-e, hogy van a lányom. Mondom jól, a férjem és anyukám minden nap mennek hozzá látogatni. Azt mondja nem, nincs jól. Nem értem. Segítséget szeretnék, de beszorultam, csak ketten vagyunk a szobában. Magas, barna hajú, csontos nő. Nem szép, nem tetszik, és olyan furán néz rám onnan a magasból. Kicsinek, büdösnek és butának érzem magam. És nem akarom hallani, amit mond.

Azt kéri, menjek át és látogassam meg Zsuzsit a koraszülött osztályon. Éppen részletezné, hogy mi a baja, amikor becsörtet a szülész orvosom. Megkönnyebbülök, hát inkább a seggcsapkodás, mint ezzel a doktornővel a minden valóságot nélkülöző beszélgetés. Szóváltásba keverednek…  az orvosom üvölt, hogy az anyának meg kell gyógyulnia, a doktornő üvölt, hogy az anyának joga van tudni az igazat.

A doktornő elrohan, súlyosan bevágja az ajtót maga után.

Kádár doktor kicsit zavart, de hamar összeszedi magát és miközben megpaskolja menetrendszerűen a seggem (nincs is jobb ennél a frissen varrt seggemnek) és megcsipkedi az arcomat, gyengéden kilök az orvosi szobából. Az ajtóban még próbál meggyőzni arról, hogy a doktornő túl aggodalmas, egy szavát se higgyem el, ezzel ellentétben persze ő már számtalan ilyet látott, és biztosíthat róla, hogy nincs itt semmi komoly baj. Csak hát ilyenek ezek a gyerekorvosok, a bolhából is elefántot csinálnak!

Pár perc múlva érkezik anyu és a férjem, látogatás idő van. Zsuzsitól jönnek, minden rendben van, mondják. Alszik éppen, azt mondta a nővérke. Látni még nem látták, hiszen az intenzív osztályra nem mehetnek be, de az jó pont az orvosoknál, ha a hozzátartozók minden nap érdeklődnek. Így hát ők minden nap bemennek és megkérdezik mi újság, legyek csak nyugodt, ők ezt intézik, nem kell nekem varrattal a fenekemben átgyalogolni.

Elmondom nekik, hogy itt járt egy hülye doktornő, és össze-vissza hazudgált. Zavartan néznek egymásra.  Hát, igen.  Mondja anyu. A gyerekorvosok mindig túloznak. Nem kell nekem aggódni, a gyerek sokat alszik, majd meglátom, úgy kipiheni magát, hogy csak na.

Kiengednek a kórházból, gyenge vagyok. Először Zsuzsihoz megyek, éppen ott van a főorvos. Nagyon kedves, barátságos ősz hajú, jó illatú bácsi. Kérdőn néz anyukámra és a férjemre, hogy minden rendben van-e. Ők bólogatnak, ennek ellenére behív a szobájába. Elmondja, hogy amikor áthozták Zsuzsit a szülészetről volt egy görcse, ezért, nehogy legyen még egy, azóta is altatják. Remélhetőleg kipiheni a szülés fáradalmait és egykettőre összeszedi magát. Szemfenék vizsgálattal megállapították, hogy nem volt agyvérzése – persze, mondom miért is lett volna. Közben azt gondolom, hogy ez se normális, miket beszél itt össze-vissza, mikor Kádár doktor megmondta, hogy semmi baj nincs. Na, persze a gyerekorvosok és az ő aggodalmaik, de nem baj, mindent megteszek, amit mondanak és akkor hipp-hopp, meggyógyul. Végül a főorvos úr is oda lukad ki, hogy szerintük se lesz itt semmi baj, de azért ők nem jósok. Nem jósok.

Minden nap hatszor megyek Zsuzsikához. Szopni nem tud, ezért fejem a tejemet. Rengeteg van, mert azt mondták ezzel segítek a legtöbbet, ezért semmi mást nem csinálok, csak folyadékot iszom és fejem a mellemet. Egyelőre Erzsi nénjémnél lakom, viszonylag közel a kórházhoz. A férjem is ide jön majd hétvégén, ha elengedik. Egyszerűbbnek tűnt, mint Diósgyőrből bumlizni, naponta hatszor. Az embertelen lenne gyermekágyasan, gyakorlatilag lehetetlen. Erzsi minden nap madártejet főz nekem és nem piszkál, nem kérdez. Egész életemben hálás leszek ezért neki.

A koraszülött osztály a kórház legnyugalmasabb, legeldugottabb részén van. Az intenzív az első emeleten, széles lépcsőn kell felmenni. Szürke, műkő lépcsőkön, nagyrészt kicsorbult éllel. A fal oldalt világos sárga és fényes, oda támaszkodom.  Fertőtlenítő és tisztaság illat és nagyon mély csend.  A mai napig félek a széles lépcsőktől és a fertőtlenítő szagától.  Mindig lassan megyek felfelé, és minden lépcsőfoknál megállok, megpihenni. Nem beszélgetek senkivel, hogy ne kérdezgessenek. Legkevésbé azt kívánom, hogy bármire is válaszolni kelljen.

Zsuzsika nyolc napos. A legszebb az intenzív osztályon, hiszen nem koraszülött. Gömbölyű, gyönyörű, harmatos. Hajnalban ötkor érkezem egyedül. Fejem a tejemet, s közben látom, hogy kiabálás és futkározás van a folyosón. Biztosan új beteg érkezett, nagy itt a forgalom. Fogom a lefejt tejet (amivel gyakorlatilag az egész intenzív osztályt jól tartom, hiszen ez a feladatom), és elindulok a kórterem felé, ahová persze soha nem engednek be. Egy ablakon keresztül látom naponta hatszor… mindig végignézem (kegyesen megengedik), ahogy szondán megetetik a tejemmel. Ez nekem a szoptatás intimitása.

Most azt látom, hogy az ő inkubátora körül áll mindenki. Zsuzsika sötétlila színű, de látszólag nyugodt. Érzem, hogy elfehéredek, arra gondolok, hogy biztosan túl korán keltem, azért zsibbadok ennyire.  A főorvos rám néz, majd hallom, hogy a nővérhez fordul és mond valamit. A nővér kijön és megkér, hogy menjek el az ablaktól, nem nézhetem. A babának görcse van, mondja. Kérdést sem teszek fel, nem akarom tudni mi az.  Elmegyek. Leveszem a steril ruhákat és csendesen kimegyek a lépcsőházba. Lefelé jobbak a lépcsők… lefelé mindig könnyebb, csak ki innen.  Bolyongok a kórház udvarán, aztán két óra múlva visszamegyek, hiszen mindjárt nyolc óra, kilenckor szoptatás, addig még fejnem is kell.

Minden lépésnél meg kell állnom, gyenge vagyok és most először rettenetesen ijedt.  Rettegek, hogy meghalhat. Hogy meghalhat úgy, hogy nem vagyok ott vele.  Miért is fogadtam szót? Mérges vagyok magamra, de elkeserítően gyengének érzem magam, és ez is dühít.

Majd a gyűlölt lépcsőt megmászva felérek, és kapok egy mosolyt a nővérkétől.  Akkor már tudom, hogy él. Bemegyek, és Zsuzsi ott fekszik, szinte boldogan. Súlyos görcse volt, újraélesztették és most úgy tűnik, jobban van. Ha így marad, holnap leveszik a gépről és talán meg is foghatom. De persze, nem jósok. Kicsit unom már ezt a mondatot, különösen, hogy elhangzik naponta 100szor.  Ha humoromnál lennék, mondhatnám azt is, hogy adjanak fel álláshirdetést, hogy jövendőmondót keresnek, igazán jól jönne ide egy, de nem vagyok humoromnál.

Megyek, teszem a dolgom, lefejem a tejet, hogy szépen fejlődhessen.

Napok óta eszembe sem jut, hogy van anyám, testvérem, vannak barátaim, férjem. Nem érdekelnek. Gyakorlatilag azon kívül, hogy tejem legyen, semmi más nem érdekel.

Másnap, amikor a reggeli nyolc órás szoptatásra érkezem, mielőtt fejni kezdek, bemegyek megnézni. Az inkubátor üres. Megszédülök, és csak állok ott, nézem az üres inkubátort. Valaki megkocogtatja az üveget a szemem előtt. A nővérke az és szélesen mosolyog. Zsuzsira mutat, aki ott fekszik az ablak előtti asztalon, tágra nyílt szemmel szemléli a világot maga körül. Éppen fürdött, gyakorlatilag születése óta először! Levették a lélegeztető gépről, jobban van. Már nem alszik, úgy tűnik, hogy bár kissé gyanakodva, de nézelődik. Én azt sem tudtam, hogy lélegeztető gépen van, de boldog vagyok és vigyorgok magamon kívül. A nővérke kiszól, hogy várjak egy kicsit, mindjárt a kezembe is vehetem, sőt délután már megpróbálhatom cumisüvegből megetetni.

Bemehetek a kórterembe és pár pillanatig a kezemben tarthatom. Furcsa, azóta sem érzett mindent elsöprő érzés, és ez az elsőszülöttemé. Akit rettegve, tele félelemmel vártam. Ez nem a szeretet érzése volt, hanem az összetartozásé. Minden olyan magától érthető, természetes. Délután nagylukú cumisüvegből próbálom etetni, szép lassan el is fogadja, így azon a héten egy emelettel lejjebb kerülünk.  Intenzívről a csecsemőosztályra. Nem volt többé lépcső.

Az apjának hétvégén meg tudom mutatni az ablakon keresztül, boldog és büszke, hogy milyen ügyes, erős kislányunk van.

Vidám vagyok és boldog. A nővérkék kicsit aggódnak néha, a főorvos bácsi viszont azt mondja, hogy valószínűleg egy éves korára teljesen utoléri magát, hiszen minden reflexe jól működik, és a csecsemők csodákra képesek ám!

Továbbra is naponta hatszor járok, Zsuzsi egyre jobban néz ki. A Karácsonyt és a Szilvesztert is a kórházban töltjük, de mit bánom én! Aztán eljön a pillanat… január 4. Hazamegyünk.

Kozaróczy doktor bácsi enged el minket, megtanítja nekem, hogyan kell tornáztatni naponta hatszor fél órát, hogy bejáródjanak a fekvés ideje alatt nem használt izmai.

Ma már tudom, hogy tudták mire számíthatok, de valamiféle kímélni akarásból, vagy rosszul értelmezett emberbarátságból senki nem mondott semmit. Csak hogy nem jósok.

Otthon a körzeti doktor néni nagyon kedves, kicsit gyanúsan sokat érdeklődik, de mivel Zsuzsi az első gyerekem és tapasztalatom szinte semmi, meggyőződésem, hogy mindenkivel így szokták. Boldog vagyok, rettenetesen sovány és nyúzott, de boldog. Lassan mosolyogni kezd, különösen a húgom tetszik neki. Olvasgatjuk a babakönyveket, várjuk, mikor kezdi el nézegetni a kezét.

A tornáztatás, fejés, etetés, gyakorlatilag összefolyik. Semmi másra nincs időm, de nem is érdekel semmi más. Szépen visszajárunk kontrollra, mindig megdicsérik, távozáskor szinte kivétel nélkül elhangzik a mondat: nem vagyunk jósok. Persze én már kurvára unom ezt, de mosolygok és sokszor már előre elmondom, hogy ne tessék fáradni, tudom, hogy nem tetszik jósnak lenni…

A gyermek ideggyógyászati rendelőben, ahová a biztonság kedvéért át kell vinni kontrollra, összebarátkozom az ottani két asszisztensnővel. Soha nem látott együttérzést tapasztalok tőlük. Kígyóssy dr. az orvosunk, viszonylag rendes, de nem túl kedves. Ami pénzünk van, azt természetesen odaadjuk. Zsuzsi szépen fejlődik, bár a fejét csak hason fekve emeli fel, ha ölbe veszem, akkor nekem kell a nyakát megtámasztani. Megszokom a mozdulatait, a mozgását, a legügyesebbnek és a legszebbnek látom a világon. Mindennél jobban szeretem, kényeztetem, órákig mesélek neki.

Aztán egyre gyakrabban látom, hogy furán pislog. Később ölelő mozdulatokat tesz a csöppnyi kis karjával. Visszaviszem a koraszülött osztályra. Hát ez nem jó jel. Kígyóssy doktorhoz futunk vele. EEG… hypsarrhythmia… A legsúlyosabb epilepszia, ami csak létezhet egy újszülöttnél.

Nem értek semmit, szaladok a körzeti doktor nénihez, a lakására.

Zavartan nézegeti a papírokat. Mondtak valamit? kérdezi. Azt, hogy nem jósok…. de szerintem, meg anyu szerint is az epilepsziát ki szokták nőni. Csak azért nem mondják, hogy ne a jóra  számítsak, mert így nagyobb lesz az örömöm, amikor egy éves korára utoléri a többi gyereket a fejlődésben.  A doktor néni megsimogat, és azt mondja, annyira szeretne valami szépet mondani nekem, de nem tud.  Kértem, hogy erősítse meg, ugye jól gondoljuk, hogy kinőheti, mert ugye a gyerekek az ilyesmit ki szokták nőni…

Azt mondja, ő sem jós.

Tehát epilepszia… gyógyszerek, vizsgálatok, kontrollok, újabb gyógyszerek, kedves asszisztensek és orvosok, simogató kezek. Epilepszia… hogy mitől, azt nem lehet tudni. Talán az agyserkentő gyógyszerektől, amit kapott, hogy hamarabb be tudja hozni az altatás miatti lemaradást, talán az agyvérzéstől, ami csak később derül ki, hogy mégis volt, nem tudom. Gyakorlatilag hetek alatt leépül… Szaladgálunk mindenhová szegénnyel. A leghíresebb professzorokhoz, de hiába. A diagnózis mindenütt ugyanaz: A szülés nem megfelelő levezetése során somatomentálisan és mentálisan súlyosan sérült csecsemő. Nem értjük, csak azt, hogy nem jósok, de majd kinövi.

Közben költözünk, új gyermekorvost kell keresnem. Akkor ismerem meg Zsóka nénit. Zsóka nénit, aki idővel szinte családtag lett nálunk.

Zsóka néni az első pár vizsgálat után bátortalanul kérte, hogy vigyem el egy másik ideggyógyászhoz is, hátha az mond valamit, hogy mire számíthatunk. Van is egy barátja, Dobai  adjunktus, felnőtt ideggyógyász ugyan, de ért hozzá nagyon…

Elmegyünk. Zsuzsi 9 hónapos és még mindig újszülött csecsemőként él. Dobai megvizsgálja, majd szépen leültet mindkettőnket és elmondja, hogy nagy valószínűséggel súlyosan fogyatékos a kislányunk. Jó, mondom, akkor hány éves korára éri utol a többi gyereket? A választ nem fogom fel. Soha. Ettől többre, mint amit most tud, ne számítsunk. És így fog felnőni?- kérdezem. Valószínűleg nem fog felnőni- mondja.

Az epilepsziája a legsúlyosabb, ami létezik csecsemőknél, annyira leépül majd, hogy tüdőgyulladásban, vagy egyéb betegségben valószínűleg meghal még 10 éves kora előtt. Bár előfordul, hogy hasonló betegek megérik a kamaszkort, de akkor a hormonális változás viszi el őket. Néhányan, viszonylag kevesen, főleg fiúk megérhetik a felnőttkort. Vannak helyek, ahol láthatunk ilyen gyerekeket, jó lenne, ha megnéznénk, mondja. Nem értem milyen helyek, nem értem mi az, hogy felnőtt korukban, nem értek semmit. A királykék, fodros aljú, loknis szoknyám van rajtam. Ahogy hazaérünk, leteszem a gyereket és felhívom anyut. Nem sírok, a szoknyámat gyűrögetem magamon és leguggolok a telefonnal. Anyu egy pár pillanatig csendben van, amikor elmondom mit mondott az orvos. Ő talán érti mit jelent. Nem baj kislányom, ha így esett, tesszük a dolgunk.  Igen. Tesszük a dolgunkat…

Minden megváltozik. Felfogom, hogy nincs mese, fölösleges minden. Kezdek újra ember lenni, vannak érzéseim, de soha nem sírok, nem panaszkodom, arra aztán nem érek én rá! Belevetem magam a munkába, elkezdek varrni, mint az őrült. Zsuzsi úgysem alszik, ráérek éjjelente. Aztán reggel beülünk a kocsiba és irány Budapest, eladni a fürdőruhákat és új anyagot venni…

Zsuzsinak a zöld kispolski hátsó ülésén remek fekvőhelyet csinálok vastag szivacsokból, így kiválóan utazunk együtt.

Közben Kádár doktorból tényleg főorvos lett, mi pedig elkezdtük élni ezt a másfajta életet.

Posted on 2013-05-30, in Uncategorized and tagged , , , , , , , , , , , , . Bookmark the permalink. 190 hozzászólás.

  1. Névtelen

    Hogy a fene ette volna meg az ilyen orvost a teniszütőjével együtt! Én mindenképpen kártérítést kértem volna Tőle, mivel kimondták, hogy a gyermek a nem megfelelő szüléslevezetéstől lett beteg. Igaz a kislány egészségét nem adta volna vissza, de talán akkor kevesebbet kellett volna az anyának dolgoznia és többet foglalkozhatott volna személyesen is a sérült kislányával. No meg a kezelésre is biztosan több pénz jutott volna! Hú, de felháborodtam. Sajnos nagyon sok az ilyen felelőtlen orvos. Nagyon sokan “gyógyítanak” 2-es diplomával, de a gyermek nem egy darab fa, amit, ha elszabok csinálok helyette másikat! Az orvosoknak mindig 5-ösre kellene vizsgázniuk! Nem teniszezni sietni!!!!

  2. Névtelen

    Az Istent-elhagyó társadalom neveltje orvosokért ki a felelős?!

  3. Erzsébet néni

    Az Istent -elhagyó társadalom neveltje lelkiismeretlen orvosokért ki a felelős?!

  4. vannak azért emberiek is ,,,,,,,,, PÉNZÉRT,,,,,,,,,,,,,,, természetesen ,,,Drága Zsuzsika ,,,,legyen erőd amig kell,,,, egy Zsuzsi mami

  5. Sok erőt, mert a szeretet melle, bár az irásból kiderül hogy szeretetből nincs hiány

  6. Kedves Feketéné Zsuzsa ön ingyen dolgozik? Vagy csak más dolgozzon ingyen?

    • Névtelen

      tudja kedves médea itt nem arról van szó már ha szólhatok Feketéné helyett hogy valaki ingyen dolgozik hanem csak arról hogy hallott maga már olyanról hogy egy kétkezi munkáember egy munkáért két fizetést kapott volna mert én nem sajna az orvosok elvárnák pedig sokszor még azt sem érdemlik meg amit kapnak hát mi az olyat mondani egy szülő anyának hogy igyekezzen szülni mert neki dolga van és véges az ideje hát akkor az ilyen orvos menjen a francba vagy ne vállaljon orvosi hivatást érti?

    • Névtelen

      Ingyen?! Munkabérért, de nem hálapénzért. Ennyi!

  7. Névtelen

    Szia!
    Hja! Az orvosi felelősségvállalásról én is tudnék mit mesélni! Pénzéhes, felelőtlen, nagyképű banda! Tisztelet a kivételnek, mert nagyon kevés ugyan, de azért van.

  8. Névtelen

    Üdvözöllek Zsuzsika.
    Nagyon szívbe markoló a történet.
    Én csak erőt egészséget és kitartást kívánok.Sajnos az a pici gyerek nem tehet róla,hogy ilyen orvosok is vannak.
    Majd Dhemoklész kardja őrájuk is lecsap mikor nem is gondolják.
    De azért vannak emberségesek is.
    Üdvözlettel
    Loncika

  9. Kedves “névtelen”. hallottam bizony,sőt, hogy sok munkásember lop. Tisztelet a kivételnek..És olyat hallott már, hogy a sokat tanult emberek ingyen dolgoznak? Mert a legtöbb ingyen dolgozik. Tiszteletet a kivételnek. Meg ugye az emberek 90% nem fizet egészségügyi járulékot és akkor ez bizony ingyen-élés, tisztelet a kivételnek. Aki nem fizet nem kap a boltban semmit,de az egészségügyben az ingyenélő potyautasok is olyan ellátást kapnak,mint más országokban a 10x annyit fizető, dolgos tisztességes emberek.

  10. Szívbe markoló történet,Erőt egészséget kitartást kívánok!Kádár főorvos urat pedig remélem utol éri a sorsa!

  11. Névtelen

    Istennek ehhez semmi köze. Tetűlelkű, hanyag embereknek van. Isten ha lenne!! nem engedte volna ezt, hisz elvileg mindenható ugye?

    Zsuzsikák! Kitartás…. szeretettel: A.

  12. Névtelen

    Kedves Zsuzsa!
    A történeted mellett nem lehet elmenni – és nyilván ez is egy fontos aspektus. Mélyen hiszek abban, hogy minden, ami történik körülöttünk, valami okkal és céllal történik, és nem egyfajta büntiből. Talán sosem tudjuk meg, hogy mi lehet a dolgok mögött, Lehet, hogy a kislányod, amikor “leszületett” hozzád, eldöntötte, hogy a lehető legtöbb időt tölti veled, mert szeret, és mert erre vágyik. Lehet hogy azzal a határtalan szeretettel, amivel érkezett, segít neked megtapasztalni, milyen emberfeletti dolgokra is vagy képes. Nem tudhatjuk. Én mindenesetre köszönöm, hogy megosztottad ezt a történetet, mert nagyon mély érzéseket hívott elő belőlem. Megosztom majd – nyilván a saját korához mérten a kislányommal (5 éves), mert neki mindig vannak az életről olyan meglátásai, amikre én nem is szoktam gondolni. Nagyon nagy szeretettel gondolok rád – talán valahol ez az energia is megérkezik hozzád.
    Judit

  13. ez a médea mi a fenéről karattyol itt? meg tudná valaki mondani????

  14. nagyon sajnálom hogy ez megtörténhetett és nagyon elszomorító hogy egyébként tényleg van ilyen! kitartást és minden boldogságot, amit csak lehet!

  15. Névtelen

    Névtelen 2013. 10.30. nak! Valahol itt lehet az igazság, sok örömet kívánok.

  16. Kedves Zsuzsa, köszönöm hogy leírtad, lélegzetvisszafojtva olvastam. Tehetséged van az íráshoz. De ami még fontosabb, a történeted talán – ha csak egy milliméterrel is – közelebb viszi a magyarországi orvosokat a változtatáshoz.
    Bár nem vagyok jós.

  17. Névtelen

    1984-ben történt – ha esetleg valaki figyelmét elkerülte.

  18. Anitram89

    Gyönyörű, alig várom a könyv megjelenését. Sajnos sok minden 30 év után is aktuális az eü-i rendszerben. Az idő, a pénz, a figyelem hiány, a titkolózás, a beteg füle mellett elejtett félmondatok, a felelősség elhárítása. Még a fenék pacskolást is el tudom képzelni. A többi fejezet is hihetetlenül emberi. Nagyon érdekes, az ahogy ír. Sok sikert a mű folytatásához!

  19. Névtelen

    nagyon szomoru

  20. Névtelen

    A hatodik fejezet került elém először, megsirattam, s utána kerestem meg a többit. A napom ennek jegyében telt. Köszönöm hogy átélhettem, köszönöm, hogy megosztottad, s felnyitottad a szemem a “más életre”, hogy hálás lehessek az enyémért, még, ha most nem is fényes. A leg őszintébb részvétem! Egy öt gyermekes édesanya.

  21. Névtelen

    Kedves Zsuzsa! Sajnos ilyen felelőtlen orvosok most is vannak.Mikor én 1970 ben szültem a fiamat,akkor az orvos azt mondta, gyorsan szüljem meg a gyereket, mert neki menni kell a Könyvtárba író olvasó találkozóra.Meg is tettek mindent annak érdekébe, hogy induljon meg a szülés.Én egy alacsony termetű anyuka vagyok 1,50 cm.Nagy terhem volt,de nem gondolták, hogy a gyerek nagy súllyal fog születni 4 Kg 20 dekás gyereket szültem.A szülőcsatornába elakadt a gyerek, ezért az orvos felülről tolta a hasamat, a szülész nő pedig mikor a feje kijött, húzta a nyakánál fogva a gyereket..A vállánál elszakadt a fő ideg szál,ezért én is hordtam kezelésekre a gyereket,egyik orvostól szaladtam a másik orvosig,nem tudtam belenyugodni, hogy a gyerek jobb karja lebénult.Egyetlen doktornő mondta meg az igazat Budapesten, hogy anyuka nyugodjon meg,fogadja el így a gyerekét, mert sajnos nem tudják meggyógyítani. Szellemileg és fizikailag is kifáradtam, de bele nyugodtam a megmásíthatatlanba.Soha nem tudom a főorvosnak megbocsájtani, hogy tönkre tette az életünket./Már nincs az élők sorába/ Nagyon sajnálom, hogy nem pereltem be az orvost,mert biztos voltam benne, hogy orvosi műhiba történt. Ha az Ön szülése olyan volt ahogy leírta,perelje be a nagyravágyó felelőtlen orvost.Tisztelettel :egy hasonló sorsú anyuka.

  22. Lőrinczné, Ágnes

    Megdöbbentő, és megrázó történet. Nekem ,,csak ” annyi negatívum jutott a szülésből, hogy tíz nappal hordtam túl a lányomat, és elég érdekes hangsúllyal említette az orvosom, hogy egy csepp magzatvíz sincs… Szerencsére nem lett baja a kislányomnak….De lehetett volna. Igaz?

  23. Lőrinczné, Ágnes

    Még valami eszembe jutott. Olvassátok el Médea történetét, mert gondolom onnan van a nick név, amit borzasztóan sajnálok.

  24. A lányomat is szinte a hasamra könyöklő orvos segítette a világra ,ami rendellenességet idézett elő a nyakbiccentő izmában !Ők csak nyeglén odavágták ,hogy ezt majd idővel kinövi ,mert ez a méhbe már kialakult .Szóval ,így helyezkedett el a méhbe .és azért tartja egy oldalra a fejecskéjét,idővel ,majd kinövi ,csak várjam ki a végét !Majd hat éves korában elvállalta egy sintér ,akinek a végén kiderült nem is volt megfelelő orvosi végzettsége ,hogy majd ő rendbe fogja hozni a kislány nyakbiccentő izmait ,egy kisebb műtéttel . Persze ez nem sikerült ,jött a következő műtét ,és a vele járó borzalmas szenvedés . Ez sem sikerült ,majd ajánlásra egy másik orvoshoz mentünk ,aki elárulta ,hogy ehhez a speciális műtéthez nem is lett volna szabad a kolegájának hozzá se kezdeni . Így sajnos egy életre való testi ,és lelki sérülést okozott a kislányomnak ,ami immár 34-éve történt !Mondanom sem kell ,hogy utólag tudtuk meg ,hogy a kedves “doktornak “mondott sintérnek egy “szalitéc” végzettsége volt ,amit a katonai pályafutása alatt szerezte be !Évekig volt egy Kórház vezető főorvosa ,mert párttag volt .

  25. Libabőrös lettem amikor olvastam a sorokat. Amikor az édesanya bekerült a szülészetre attól fogva , kísértetiesen hasonlított az én kislányom születéséhez 1993-ban. Az agyvérzést leszámítva minden, az epilepszia, a hozzá állás, a titkolózás, a lekezelő hangnem, az események egyszerűen minden. Mikor olvastam a sorokat összeszorult a szívem és újra átéltem azt a sok borzalmat. Nagyon várom a folytatást!!!

  26. kedves ZSuzikák fel a fejjel..bizni kell.sok erőt kitartást a gondozásában
    . és mikor lesz folytatás amint irod..érdemes elolvasni..

  27. Kovács Anett

    Mintha a saját történetemet olvastam volna.. Barbara most 14 éves, köszönjük jól van. A west- syndrómát kinőtte, most enyhébb epilepsiája van. Mindig van remény!

  28. A többi fejezet a nincs fent?

  29. gerbera24

    Nagyon szívhez szóló történet! Köszönöm, hogy megosztottad velünk. Hol tudom a többi fejezetet is elolvasni? Köszönöm szépen!

  30. Én 1993-ban szültem ebben a kórházban. Nagyon jól emlékszem Kádár doktorra, de nemcsak rá. 2 hétig feküdtem előtte a terhes patológián, nagyon sok mindent láttam, hogy mahináltak az orvosok az időpontokkal, hogy ne kelljen munkaidőn kívül bejönniük. 2 hétbe sok tragédia belefért, ami valószínű elkerülhető lett volna. Az arccsipkedés, seggpaskolás nemcsak Kádár doktor szokása volt. Nekem is volt fogadott orvosom, jó sok pénzt fizettem neki 9 hónapig, majd mikor megindult a szülés, közölte, hogy ő most elmegy egy kétnapos konferenciára, de szülhetek az ügyeletes doktornőnél. Ő volt Aszódi doktornő, örökké hálás leszek neki, csak azt sajnálom, hogy nem első perctől hozzá jártam. De azért a varratot bejött kiszedni az “orvosom”, hogy a borítékot oda tudjam adni – hát, nem kapott semmit. De az én lányom legalább egészségesen született, ennél nagyobb kincset nem kívánhatok tudom. Ja és a szoptatás – nekem is elfelejtettek szólni, hogy fejni kellene, engem az orvos tolt le kb. 3 nap után, hogy mitől olyan kemény a mellem, nem szóltak, hogy fejjek? És az volt a kedvencem, hogy volt olyan kismama, aki elszívott egy doboz cigarettát, ő is fejt, és senkit nem érdekelt, hogy melyik gyerek kinek a tejét kapja… Azóta ez már egy bababarát kórház 🙂

  31. Szuszmancs

    83-ban én is Kádárnál születtem. A kórházi ungabunga partykról, bár akkor még nem így hívták, szépen terjedtek a hírek városszerte… Süllyedjen el!

  32. Az én fiam 1986-ban született. Szileszterre voltam kiírva, mondta is az orvos, hogy jaj az nem jó neki, mert szabin lesz. De majd segít ezen és nagyon durván megvizsgált, fájt utána a hasam. Pár nap múlva, Karácsony előtt megrepedt a magzatburok, ezért bekerültem a kórházba. 26-án kezdődött a vajúdás, az én orvosom már szabin volt (meg szinte minden orvos, csak ügyeles volt), de behívták. A fiam 4 kg volt, én csak 21 éves, beszorult a szülőcsatornába. Nem akartak megcsászározni, mert ” túl sok volt a császár a kórházban, az osztályvezető kiadta utasításba, csak végső esetben szabad”. A fejére bedugtak valami érzékelőt, hogy az agyhullámokat figyeljék. Hajnaltól estig vajúdtam így, néha rámnézett valaki, kivéve, amikor mindenki bennem túrkált, de nagyon sokszor egyedül voltam a szülőszobán, némán rázva a rácsot kínomban, mert méhösszehúzó infúziót is rámkötöttek. A végén két fájás között elaludtam, csak arra ébredtem fel, hogy megint fáj. Amikor újra ránéztek a gépre, ami a baba agyhullámait írta, megkérdeztek elaludtam-e és mondták, hogy ne nyomjak. Pedig akkor már tolófájások is jöttek. Egy pillanat alatt összeszaladt 10 ember, kezemből infúzió ki, kirántottak belőlem minden vezetéket és pillanatok alatt a műtőben találtam magam. Mégis császár lett a méhösszehúzó injekciók ellenére. Epiduráltak. Amikor kiemelték a babát, egy pillanatra megmutatták. Sötétlila volt és átlósan egyik kezét és másik oldalon a lábát fogva rázták, hogy sírjon. Aztán már el is altattak. Mint utólag megtudtam, amikor felvágtak, átvágtak egy nagy eret, elöntötte a vér belül a hasamat. A kapkodásban az orvos benthagyott egy darabot a méhlepényből. Szepszist kaptam, 2-3 nap múlva belázasodtam. Megvárták a január elejét, hogy az osztályvezető főorvos hazajöjjön a síelésből és kürttel kikaparja. Addig infúzióra kötöttek, napokig nem nagyon tudtam magamról, majdnem meghaltam. A gyógyszer miatt, amit adtak benne, nem szoptathattam. De nem is fejte senki, hisz nem voltam magamnál. Pedig az alatt a néhány szoptatás alatt sok tejem lett. Mire hazakerültünk a kórházból, teljesen elapadt, csak tápszert tudtam adni neki. Életreszóló allergiája és annak félrekezelése miatt asztmája lett. Örülök, hogy ennyivel megúsztuk. Most Karácsonykor lesz 28 éves.

  33. Ez a budapesti Margit-kórházban történt. A 3. kerületi nőgyógyászaton évekkel később a nevemről tudták, ki vagyok. Beszéltem olyan orvossal, akit nem ismertem korábban és azt mondta viccelődve “áááá maga AZ? jól ránk ijesztett”…

  34. Névtelen

    Ez a történet hasonlít az én szülésemre ! Ami egy jelenleg 28 éves” csecsemőkori” asztmából kinőtt általam kigyógyított kikezelt iszonyuan okos fizikus -informatikus gyereket eredményezett !! Félredobva az összes orvos által adott asztma elleni spray -t és un.”gyógyszert”! Ha lázas volt lázcsillapítót kapott ,ha influenzától szenvedett és a torokgyulladás nem múlott a sokszor szidott antibiotikumot tartalmazó tablettákat adtam neki ,kérve a jó gyermekkörzeti orvosunkat! Ja és szerető családi légkör és az évszaknak megfelelő táplálkozás segített! Ha nem érezte jól magát otthon maradhatott! Persze a tanárok ennek nem örültek ,engem mint édesanyát ez nem izgatott!! Volt,hogy osztályozó vizsgát tett a sok hiányzás miatt ,megjegyzem ezt élvezte a gyerekem a legjobban!!!Mindig 5-ösre vizsgázott!! Az egyetem első tanitási napja után pedig, ezt kérdezte : Na .miért nem ide irattatok be már ovis koromba!!!”18 ÉVET SZENVEDTEM A MAGYAR oktatás ROSSZ ÓVODÁIBAN ÉS ISKOLÁIBAN ! ” Persze az allergia megmaradt, de ezt alternatív gyógykúrákkal ill.személyre szabott gyógynövényekkel ,keleti harcművészetekkel, úszással , kirándulásokkal ” fűszereztük “. Jelenleg önálló felnőttként éli az életét!

  35. A helyszín, az időpont(1997), az orvos neve más, az ok: lejárt ügyelet, sietősen beadott injekció, ami lenyomta a baba légzését, nemtörődöm hozzáállás – és a következmények: hasonló. Csodaszép első kislány, fiatal anyuka, diagnózis, orvosi hozzáállás….mind mind annyira ismerős… Régen volt, mi nyolc és fél évig küzdöttünk, még a neve is ugyanaz(Zsuzsanna), csak ő másodikként kapta, nem ezt használtuk. Emlékszem a pillanatra, belémégett, amikor azt mondta a doktornő, hogy nincs remény. “Látta anyuka azt a nagy gyereket, akit most vittek ki? Na pont olyan lesz!” Tudtuk, hogy meg fog halni, hát szerettük, amíg élt. Két kislány született utána, a harmadik nagyon hasonlít rá, a neve Hanna (kegyelem).
    Fura érzés, hogy van valaki, aki hasonlókat élt át, ennyire hasonló dolgokat… Én hívő emberként kaptam a kislányomat, és – mint Jób- azt gondoltam: nem akarom megtagadni Istent, el akarom venni a kezéből a jót és a rosszat is… Én így tudtam túlélni, így tudtam megmaradni ép lélekkel, nekem ez volt járható út, és nem bántam meg. De lehet, hogy más más úton jut el ide – nem tudom- és találkozunk az út végén, és mindketten (úgy látom, sokan) értjük egymást, úgy, ahogyan csak hasonlót átélt emberek érthetik. Köszönöm, hogy olvashattam…

  36. Névtelen

    Az “orvos” elismerte a hibáját? Bocsánatot kért? Mit tudni róla? A kórház reagált valamit a blogra, vagy a könyvre?

  37. 1983. július 30. szombat. Előző napokban a szülész orvosom azt mondta, hogy szombaton szülünk, mert hétfőtől szabadságon lesz, és aug. 3-a amúgy is közel van. Reggel bementünk a férjemmel, burkot repesztett, kaptam oxytocint. A fájások nagyon erősek , szünet nélküliek voltak. Három óra múlva megszületett Feri, nyakán a köldökzsinórral, és úgy nézett ki, mintha összeverték volna. Lila volt, mégis Apgar 10-es értéket kapott. Szombat lévén nem volt gyermekorvos, először hétfőn látta a gyereket, és mindjárt elvitette neonatológiai osztályra, ahol a magas bilirubin szint miatt kékfény kezelést kapott. 10 napos korában hazavihettem. Szépen gyarapodott a testsúlya, nyugodt kisbaba volt, a gyermekorvos szerint lusta. 6 hónapos korában kontrollra hívtak a neonatológiai osztályra, ott akkor azt mondták, hogy mozgásban visszamaradt, járjunk tornára a Villányi útra. 1 éves korában már nagyon szembetűnő volt a mozgás visszamaradottsága, nem nyúlt a tárgyakért, nem figyelt, nem gagyogott, de mindig vidám, jókedvű volt. Aztán beindultak az epilepsiás rohamok, akkor rohamosan látszott rajta, hogy beteg. Lefogyott, kedvetlen lett. A hatékony kezelésre néhány év alatt egyre csökkenve elmúltak a rohamok. Ma 32 éves, családban él, naponta viszem a napközibe, ahol szeretik őt. Nem beszél, inkontinens, nem rág, egyedül csak akkor eszik, ha fogára való az étel. Halmozottan sérült, mozgásában erősen korlátozott, a lakásban mászik, vagy vezetve csoszogva lépeget. Értelmileg súlyosan sérült, de a mai napig kiegyensúlyozott és vidám fiatalember.

  38. Névtelen

    Eszmélek, hogy mit úsztunk mi meg, nagyon felkavart az írás, nem is tudom, meg merjem-e nézni a darabot. 2011 tavasza, nyugat-európai nagyváros, xezer eurós szülés. Persze első. Az orvos már lefoglalta a vajúdó szobát, örüljek, hogy ilyenem is van, egyébként péntek és aznap épp ő az ügyeletes. A gyerek amúgy is készen van, pár nap ide vagy oda, a méhlepény meszesedik, ne várjuk meg, míg valami baj történhetne. Sajnos bíztam benne, ő az orvos..reggel kilencre kéretett be, én idióta egy fél órácskát mertem késni, szeretek reggel nyugodtan reggelizni, még egy kis fájást is kimutatott a gép, az első jóslóm volt, alig éreztem. Még akkor is haza lehetett volna menni, mikor “megnyugtattak”, hogy, na, látja, magától is ma születne meg, milyen csodás egybeesés. Nem mertünk hazamenni. 11 körül bekötötték a gyorsítót, ha ma, hát ma. Aztán feljebb tekerték a csepegést, még csak nem is sziszegtem, aztán délután még feljebb, és akkor már elkezdődött. Estétől félóránként benézett az aneszteziológus, hogy na, jöhet már az epidurál?(akciós, tessék csak:) Aztán jött a “segítőm”, a gyógytornász, akihez a 7. hónaptól jártam légzést! gyakorolni, jó pénzért. Hát, segített, csak nem nekem, hanem az orvosnak, kikönyökölni belőlem a gyereket. Most is előttem van, hogyan ütöm el a kezét, nem is próbálkozott többet, hívtak egy szülésznőt, őt nem érdekelte az ösztönös védekezésem, rám feküdt. Behozták gyorsan a vacuum palackot, a kiabálásom hisztéria, nem segít, inkább csináljam, amit mondanak. Érzem, hogy megindul a baba, három nő elborzadt tekintettel végignézi, ahogy reped a szövet (később azt mondja, hogy nagyon hegyes volt a gyerek orra, az én kötőszövetem meg gyenge, van ilyen, majd szépen elfelejtjük). Aztán éjfél előtt nem sokkal hasamon a baba, mélyen belenéz a szemembe, nem sír, csak néz. Apgar 9-10-10. Persze gyerekorvost nem hívnak ilyen későn, majd reggel elég. Szerencsére semmi baja, de ezt olvasva, én érzem, hogy hajszálon múlt…Örülök, hogy három emberes csecsemő volt, a dackorszak meg még mindig tart, a +8-as szemüvegét meg talán kinövi, meg a lúdtalpat is. Köszönöm, hogy leírhattam. Egyben fel is háborodok magamon, hogy ezért köszönetet mondok. Ez az orvos pl. nem nyugdíjas.

    • Minden együttérzésem mellett, mivel név szerint van említve az orvos, muszáj leírnom, hogy az én életembe Kádár főorvos hozta el a csodát!
      Nélküle nemcsak gyerekem, de méhem sem lehetne. Neki köszönhetem az imádnivaló lányaim.
      Ő volt az első orvos, aki sajátjaként kezelte a problémámat és mindent megtett, hogy anya lehessek. Én örökre áldom a nevét. Számomra a lehető legnagyobb szerencse, hogy a sok-sok nőgyógyász közül hozzá vezetett a sors.
      Megrázó, fájdalmas, kegyetlen történet, tudom milyen, mert átéltem, sőt utána gyermektelenül a méhem eltávolítása volt a tét.
      Szerencsére az én életembe jött Kádár főorvos!

      • Kedves Timi,
        szívből örülök, hogy neked jó tapasztalataid voltak-vannak Kádár főorvossal.
        Örülök, hogy megosztottad velem, de sajnos attól az a diósgyőri sírhely még nem üres.
        É.

        • Névtelen

          Egyértelmű és pótolhatatlan a veszteséged!
          Azért is mertem hozzászólni, mert sokmindent átéltem, amiről írtál. Csak más orvosok nevét említeném.
          A kiszolgáltatottság ismerős. A mérleg nyelve viszont nálam, pont felé billen pozitívan. Nekem fontos volt, hogy leírjam.
          Ettől a te történeted ugyanannyira megrázó.

          • Barna Csilla

            Olvasom a könyvet,felkavar. Nálam szintén “2-kor tenisz” főorvos 1995 Kecskemét, az eredmény egy súlyosan mozgássérült kislány. Nem jó a rendszerünk, sajnos nincs felelősségre vonás, nagyon összezár az orvos társadalom. Jó lenne egyszer látni, hallani, hogy ők is büntethetők.

  39. Nem mondjátok komolyan, hogy ezek szerint nem egyedülálló eset, hanem majdhogynem rendszeres, hogy gyakorlat a szülés levezetésénél ez a rengeteg visszaélés, gyerekek mennek emiatt tönkre és ebbe mindenki belenyugszik…tudom, hogy az átkosban nem lehetett nyilvánosságra hozni, de most már lehetne…

    Kádár doktor megvan még? Mit szól vajon a történethez?

  40. Névtelen

    Kedves Médea!

    Az Ön hozzászólása alapján azt kell feltételeznem, hogy ezek szerint akik a magyar állami egészségügyben dolgoznak azoknak az állami közszolgálati fizetés nincs, nem kapják, hogy ingyen dolgoznak. Vagy azt csak havi benzin pénz hozzájárulásnak tekintik a a bejáráshoz?

    Mindenhol mindig a fejétől bűzlik a hal amilyen a főnök olyan a beosztott. S ez nagyon igaz az eü-ben.

    Nem lehet mindig mindent a pénzre fogni, van elhivatottság, hívatástudat, felelősségvállalás, munkaszeretet a munka és a feladat iránt. Némelyik orvos, ha havi 1.5 milliót keresne tisztán akkor is fanyalogna, hogy be kell mennie szabadidejében és várná a borítékot mert akkor már az lenne kevés az lenne ingyen végzett munka a szemükben.

    Szülészeten meg nem egy emberért felelnek hanem minimum kettőért.

Hozzászólás a(z) Névtelen bejegyzéshez Kilépés a válaszból