Sanghajban 1.


Jegyzetelni fogok, mert a felére nem emlékszem majd annak, ami történt, pedig kitűnő a memóriám. Mármint a sima memóriám, mert a névmemóriám az pocsék. Meg a szómemóriám is. Vagyis az csak mostanában pocsék, szednem kellene valami memóriajavítót, de amikor ezt megemlítem, a házastársam kikacag.

A reptérre időben kiértünk, apósom már hatalmas rutinnal szállított ki minket. Nem is időben értünk ki, hanem nagyon hamar, de mivel mindketten szorongunk a késéstől, így ez közöttünk soha nem okoz súrlódást. Mondhatnám azt is, hogy ez sem okoz súrlódást, de akkor úgy hangzana, mintha soha nem vitatkoznánk, ez pedig hazugság lenne, az ember pedig nem szívesen hazudik a naplójának, vagyis a jegyzeteinek. Mondom nem szívesen, de olykor nyilván megteszi, hogy szépítse a dolgokat. Na szóval, én most nem szépítem, leírom úgy ahogy volt. Csak, hogy lássátok, a nagy írók, mint az én uram, na azok is emberek.

Már a sorban álláskor éreztem, hogy feszült. Végiggondoltam, hogy mi lehet a baja, majd arra a meggyőződésre jutottam, hogy mivel mindent bezártunk, sőt nem is hagytunk otthon semmit, nem lehet egyéb baja, mint, hogy éhes. Ezért nagyon kedvesem megsimogattam és rákérdeztem.

Morogva vallotta be, hogy igenis éhes, és, ha ez így megy tovább, akkor neki vásárolnia kell egy szelet csokit (!), mert elszédül. Bólintottam, majd háborogtam neki egy kicsit, amiért lassan megy a sor, had lássa, hogy mennyire mellette állok a bajban is, aztán felajánlottam, hogy elszaladok és veszek neki valamit, de visszautasította. Mondjuk amúgy sem mentem volna, csak felajánlottam.

Végre becsekkoltunk, aztán a kis kézikkel, amelyeket felvettek volna ingyenesen, mert annyira tele van a gép  – de mi nem engedtük, mert szeretünk cipekedni -, elindultunk a beszálláshoz. Útközben én igenis mondtam neki, hogy vegyen egy csokit, de azt mondt,a kevesen vannak, hamar túljutunk, menjünk befele és majd ott eszünk.

Simán átmentünk, egyetlen öngyújtót sem vettek el tőlem (slendrián egy népség), aztán át a vámmentes bolton majd félrelökve egy banki alkalmazottat, aki azt akarta, hogy igényeljünk hitelkártyát, mert akkor majd ingyen ehetünk (de mi nem hiszünk az efféléknek), felmentünk a LeRoyba, hogy ehessünk végre. Bár Gergő morgott, hogy ez biztosan aranyárban lesz, én meggyőztem, hogy nem, nem, szerintem minden LeRoyban jó az étel és megfizethető. (Nem tudom megfigyeltétek-e, hogy mindig én vagyok a pozitív szereplő, hogy mindig én vagyok a türelmes, a megértő, a vicces, és végül mindig nekem lesz igazam. Ha olyat akartok látni, ahol ez nem így van, kénytelenek lesztek a férjem írásait olvasni, abban ugyanis mindig kizárólag ő a türelmes, a vicces, a megértő, és végül mindig neki van igaza)

Rendeltünk gulyáslevest és cezársalit, meg vizet. Én hülye, megláttam szemben a galérián, hogy van KFC meg Burger King, és meggondolatlanul elmondtam életem értelmének, aki azonnal lecsapott, hogy miért is nem nézett alaposabban körül, hogy neki most tartalmasabb étel kellett volna, de már mindegy, jó lesz ez is. Hamar hozták is, végre ehetett, mert már nagyon nehezen viseltem a szinte tapintható feszültséget. Mert a legokosabb, legfelkészültebb, legjobb természetű ember (direkt nem férfit írtam, nem vagyok én szexista) is szörnyeteggé válik, ha éhes. Boldogan ette a salátáját, isteni volt, mint a LeRoyban mindig, majd cseréltünk, és a gulyáslevest is boldogan ette, ami kifogástalan volt. (Ja, és drága sem.)

Aztán vissza a vámmentes boltba, megint félretoltuk az erőszakos banki üzletkötőt, kicsit gúnyosan még odalöktük, hogy köszönjük, mi már ettünk, nem kell nekünk azért hitelkártya, majd bevetettük magunkat a boltba. Nem, nem vettünk szalámit, abban megegyeztünk közösen, viszonylag hamar. Vettünk viszont kis Unicumokat egy halommal, hogy legyen mit ajándékozgatnunk, meg vegyes, apró Tobleronékat, na azt elég sokat. Gergő vett magának olyan underakármit, mert szerinte az minden utazás kelléke, és amit leültünk a padra, azonnal fel is bontott egyet. Aztán fotózgatott, lefotózta az underakármit is, majd nem posztolta inkább, mert ne gondolják már az emberek, hogy ő iszik. Esküszöm egyszer sem röhögtem.

Beszálltunk a gépbe, ami Amsterdamig szállít minket, és persze pont a szárny fölött ültünk, ami nem volt túl meglepő, mert a gép viszonylag kicsi volt, a szárnyak meg nagyok, voltaképpen bárhol is ülhetnénk, a szárny belelógna a képbe. Ezzel nyugtattam az én uramat, mert ő az új fényképezőjével csodás képeket akart készíteni, csak hát a szárny… még szerencse, hogy nem én foglaltam a helyeket…

Aztán Amsterdam, és szaladás, mert kevés az idő átszállni, aztán persze simán odaértünk, még el tudtunk menni mosdóba, majd beálltunk a hosszú, kígyózó sorba, ami a sanghaji repcsinkez vezetett. Mondtam is, hogy bár nem nyúltunk egyelőre semmihez, ami a két kis kézibőröndünkben volt, de még szerencse, hogy nem adtuk föl, mert majd a hosszú úton nagyon is jól fog jönni az a néhány dolog, amit abban hoztunk. Gergely nem figyelt rám rendesen, el kellett még egyszer mondanom, de akkor is csak bólogatott, nem nagyon érdekelte, hogy nyilvánvalóan kezdem megbánni, amiért nem adtuk fel a kézipoggyászainkat. Ja, majd el felejtettem, hogy bár szalámit meg egyebet nem vettünk, de Amsterdamban, a vámmentes ruhaboltban én az utolsó pillanatban vásároltam egy csodálatos, sötétkék virágmintás inget magamnak, ami nagyon is jól áll, és az iszonyú vastag karomra sem szűk az ujja. Gergely meg is ijesztett, hogy lekéssük a gépet, de aztán megmutattam neki, hogy mekkora sor áll még a beszállásnál, így megnyugodott. Szóval néhány üveg Unicummal, pár kiló csokival és egy sötétkék blúzzal megspékelve, boldogan szálltunk fel a repülőre.

A legelső sorban ültünk, itt nagyobb a hely a lábunknak, plusz némi összegért cserébe tudtuk kifogni ezt a pazar helyet. Na azt mondjuk nem tudtuk kifogni, hogy ki üljön mellettem, de ezt majd később. A mögöttünk beszállók között felismerni véltem Bengt nevű társunkat, mondtam is Gergelynek, hogy láttam hátramenni, menjen és vigyen neki egy olyan underakármit, de nem akart, azt mondta nem szeretne tolakodni, és amúgy is lehet, hogy nem iszik Bengt. Mondtam, hogy az kizárt, hogy egy svéd író ne igyon (persze itt most jól írtam, de egészed az első bemutatkozásig azt hittük norvég, nem tudom honnan szedtük), nekem még az is megfordult a fejemben, hogy bizony Gergely kicsit irigy, de aztán ezt azonnal elhessegettem, mert a én férjemnél bölcsebb, nagylelkűbb ember a földön sincs. A bölcset azért tettem hozzá, mert ő is olvasni fogja, és nem szeretném, ha azt hinné, hogy ő csak simán nagylelkű a szememben.

Szóval végre felszálltunk, az út tizenegy órás lesz, ami azért valljuk be nem kevés. A gép fullra tömve, én nem tudom, hogy miért utazik ennyi ember Shanghaiba, ráadásul ez egy menetrendszerű járat, minden nap indul. Ilyeneken morfondíroztam, amikor lehuppant mellém. Az útitárs, akivel össze kellene barátkozni, akivel egymás aurájában töltjük az elkövetkezendő fél napot. Ősz hajú, néhány sötétebb melír csíkkal, szemüveg, fekete bő ruha, kényelmes aranyszínű tornacipő és szigorú tekintet. Én nem vagyok testszégyenítő típus, ráadásul nekem is van mit a tejbe aprítani súlyfeleslegből, de ez a nő, mert ráadásul nő volt, (köztudottan jól kijövök a nőkkel, tisztelet a kivételnek) még nálam is nagyobbnak tűnt. És lehuppant. A karjait áttolta az én helyemre, így én megfeszülve odébb kellett, hogy húzzam a sajátjaimat, hogy ne simuljunk össze. Hogy ne érezzen tolakodónak. Hogy lássa, mennyire intelligens vagyok, hogy nem tolom bele magamat az ő személyes szférájába. De ő ezt leszarta. Ha én odébb húzódtam, akkor azonnal jött és teret foglalt. Egyre beljebb és beljebb. Eleinte féloldalasan és feszülten ültem. Aztán megszoktam ezt a izomfeszülést, és még el is tudtam szunyókálni időnként. De ez nem volt neki elég. Mármint, hogy tulajdonképpen az én helyemen is ült. Elkezdett leckéztetni. Cümmögni, amikor beraktam a Jóbarátokat, majd a Halálos fegyver sorozatot, majd két NCIS-t, legvégül pedig megkoronáztam egy Doktor Szöszivel. Nem talált eléggé intellektuálisnak. Mutatta, hogy miért nem olvasok. Beszarok. Gergelynek akartam én panaszkodni, de ő boldog mosollyal az arcán, amit nem tudtam, hogy attól van-e, hogy jóllakott, vagy az underakármi megtette a hatását, de az a lényeg, hogy aludt.

Kb az út közepénél arra gondoltam, hogy kimegyek a mosdóba. Nagy nehezen kihámoztam magam az útitársam alól (igen, nem elírás, akkorra már szinte alatta szenvedtem), sétáltam egyet a gépen, gondoltam megkeresem Bengtet, de nem találtam. Reménykedtem, hogy valahol a fejét letakarva alszik, nem rabolták el, meg az ő érdekében azt is reméltem, hogy nem olyan szomszédja van, mint nekem. Éppen ezen agyaltam, amikor vissza akartam ülni. Mondom akartam. Egyszerűen befolyt a helyemre. És aludt. Sőt horkolt. Berágtam, és egy laza mozdulattal egyszerűen odébb löktem. Még csak fel sem ébredt, álmában elkezdte vakarni a micsodáját, majd horkant egyet és tovább húzta a lóbőrt. Ezek után persze, hogy nem tudtam aludni. Megnéztem még két részt a Dr. Csontból, majd végre megérkeztünk. Kiszálláskor a nő eltűnt, át is futott rajtam, hogy a másik oldalán ülő srác lehet, hogy megfojtotta és bedobta egy kukába, de ilyesmire pozitív szereplő soha nem gondol, úgyhogy villámgyorsan elvetettem ezt a lehetősséget. Az útlevél ellenőrzés során felfedeztem Bengtet, aki szomorúnak és soványnak tűnt. Megböktem Gergelyt, hogy nézzen rá erre a fiúra, milyen komoly az arca, de Gergely azzal volt elfoglalva, hogy a bőröndöket huzigálja – amiket persze egyszer sem vettünk elő a hosszú úton, simán feladhattuk volna, de minekünk öröm a húzgálás, meg a cipekedés az egyszer biztos. Aztán végre megkaptuk a bőröndöket, mire kiértünk Bengt és az elénk érkező fiatal kínai nő akit Haiyan-nak hívnak (vele mi már találkoztunk tavaly), mosolyogva vártak minket. Mondtam is, hogy lám-lám, nem szomorú ez a svéd (akkor még azt hittük norvég) fiú.

Még el kellett mennünk Mansouráért, az egyiptomi írónőért, aki egy órával utánunk szállt le, de egy másik terminálon. Hát ne tudjátok meg, életemben ekkora repteret még nem láttam. Több mint fél óráig keringtünk, mire odaértünk a másik terminálhoz, és közben csak egyszer tévedtünk el.

Már előre közöltem Gergellyel, hogy én senkit nem fogok úgy megszeretni, mint Nurdurant tavaly Pekingben, ne is számítson rá, mert nekem most is ő hiányzik, és milyen szuper lenne, ha itt lenne, még azt is elviselném, ha Jarekkal veszekedne, csak legyenek itt velünk. Gergely megértőnek bizonyult, nem röhögött ki, csak annyit mondott ismerve engem, hogy jó, majd meglátjuk. Mindezt az egyiptomi írónő miatt tartottam fontosnak megemlíteni, mert rezgett a léc, ugyanis imádnivalónak találtam.

Mansoura göndör fekete hajú, csupa fog és csupa mosoly, megtudtuk, hogy a férje is író, de otthonmaradt vigyázni a két gyerekre. Na, ez tetszett nekem. Jó férj. Bengt elmesélte, hogy nemrég vált el szintén író feleségétől (beszarok, itt mindenkinek író a párja), mert szerinte az nem jó, ha a házaspár mindkét fele író, mert hogy aki sikertelenebb, az frusztrált lesz. (Majd megkérdezem Gergelyt, hogy őt ezt frusztrálta e valaha, de mielőtt felhördülnétek, ez csak vicc, én simán viselem a sikertelenebb jelzőt, mert mint írtam az elején, ezekbe az írásokban mindig én vagyok a pozitív szereplő)

Hazafelé a reptér mellett megálltunk, egy könnyű ebédel kedveskedett nekünk Haiyan. Tényleg könnyű volt. Csirke, marha, három féle leves, két féle saláta, és az ismerős, szeretett ízek.

Bengt ebéd közben elmesélte a svéd erdőtüzeket, (itt jöttünk rá, hogy nem norvég), és bár amikor a válásáról beszélt, elszomorodott a tekintete, de viszonylag sokat mosolygott. Mansoura viszont egyfolytában nevetett, és itt kérek elnézést Nurdurantól, de első látásra megkedveltem. Holnap találkozunk a többiekkel is, részletesen leírom ám, hogy milyenek. Nem éles nyelvvel, mert nekem az nincsen, hanem kedvesen, megértően, mint ahogyan egy pozitív szereplőnek azt kell.

Este a szállásunk elfoglalása után Gergő rájött, hogy a telefonját a buszban felejtette, én nem szidalmaztam, amiért ilyen figyelmetlen, inkább megértően vigasztaltam, hogy biztosan előkerül. Eszembe jutott, hogy az a szegény Bengt biztosan a válása miatt ilyen szomorú, felvetettem Gergelynek, hogy vigyen át neki mégiscsak abból az underakármiből, de, ha irigy, akkor legalább egy szelet csokit vigyen. Mereven elzárkózott, ő továbbra is úgy gondolta, hogy nem szabad tolakodni.

Kipakolás után, amit együtt közösen (!) végeztünk, lementünk, hogy sétáljunk egyet. Szakadt az eső, de nem bántuk, ugyanis elhoztam D. Tóthtól kapott türkiz esernyőmet, ami pompásan megvédett minket a nedvességtől. Beültünk egy kávézóba, de már csak vizet ittunk, hogy tudjunk aludni… aztán Gergely vett gőzgombócot, hogy azt vacsorázzunk. Isteni volt, én is megkóstoltam, amikor hazavonszoltuk magunkat. Mivel kiderült, hogy aznap este nem lesz közös vacsora a többiekkel, mert mindenki hulla fáradt, így Gergely leszaladt és hozott még egy pár gombócot, és mindketten alaposan belakmároztunk. Én medvehagymás-fokhagymásat és fekete mákszerű szezámmagos édeset ettem. Gergely gúnyoskodott is, hogy majd megírja, hogy sokat eszem, de mivel ebben a naplóban ugyebár én vagyok a pozitív szereplő, itt most erről nem beszélek.

Lefekvéskor megbeszéltük, hogy az eddig megismert két útitársunk nagyon pozitív benyomást keltett, bár természetesen nem lehet Nurduránnal és Jarekkel összehasonlítani őket, de egye fene, szimpatikusnak tűnnek.

Gergely egész este azt fogalmazta, hogyan fog kezdődni Bengt könyve, amit itt az ösztöndíj alatt ír majd.

Végül együttesen megállapítottuk, hogy így:

„ Felejteni jöttem Sanghajba”.

 

 

Indulás előtt

Reklámok

Posted on 2018-09-09, in Uncategorized. Bookmark the permalink. Sanghajban 1. bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva.

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.

%d blogger ezt kedveli: