Sanghajban 1.

Jegyzetelni fogok, mert a felére nem emlékszem majd annak, ami történt, pedig kitűnő a memóriám. Mármint a sima memóriám, mert a névmemóriám az pocsék. Meg a szómemóriám is. Vagyis az csak mostanában pocsék, szednem kellene valami memóriajavítót, de amikor ezt megemlítem, a házastársam kikacag.

A reptérre időben kiértünk, apósom már hatalmas rutinnal szállított ki minket. Nem is időben értünk ki, hanem nagyon hamar, de mivel mindketten szorongunk a késéstől, így ez közöttünk soha nem okoz súrlódást. Mondhatnám azt is, hogy ez sem okoz súrlódást, de akkor úgy hangzana, mintha soha nem vitatkoznánk, ez pedig hazugság lenne, az ember pedig nem szívesen hazudik a naplójának, vagyis a jegyzeteinek. Mondom nem szívesen, de olykor nyilván megteszi, hogy szépítse a dolgokat. Na szóval, én most nem szépítem, leírom úgy ahogy volt. Csak, hogy lássátok, a nagy írók, mint az én uram, na azok is emberek.

Már a sorban álláskor éreztem, hogy feszült. Végiggondoltam, hogy mi lehet a baja, majd arra a meggyőződésre jutottam, hogy mivel mindent bezártunk, sőt nem is hagytunk otthon semmit, nem lehet egyéb baja, mint, hogy éhes. Ezért nagyon kedvesem megsimogattam és rákérdeztem.

Morogva vallotta be, hogy igenis éhes, és, ha ez így megy tovább, akkor neki vásárolnia kell egy szelet csokit (!), mert elszédül. Bólintottam, majd háborogtam neki egy kicsit, amiért lassan megy a sor, had lássa, hogy mennyire mellette állok a bajban is, aztán felajánlottam, hogy elszaladok és veszek neki valamit, de visszautasította. Mondjuk amúgy sem mentem volna, csak felajánlottam.

Végre becsekkoltunk, aztán a kis kézikkel, amelyeket felvettek volna ingyenesen, mert annyira tele van a gép  – de mi nem engedtük, mert szeretünk cipekedni -, elindultunk a beszálláshoz. Útközben én igenis mondtam neki, hogy vegyen egy csokit, de azt mondt,a kevesen vannak, hamar túljutunk, menjünk befele és majd ott eszünk.

Simán átmentünk, egyetlen öngyújtót sem vettek el tőlem (slendrián egy népség), aztán át a vámmentes bolton majd félrelökve egy banki alkalmazottat, aki azt akarta, hogy igényeljünk hitelkártyát, mert akkor majd ingyen ehetünk (de mi nem hiszünk az efféléknek), felmentünk a LeRoyba, hogy ehessünk végre. Bár Gergő morgott, hogy ez biztosan aranyárban lesz, én meggyőztem, hogy nem, nem, szerintem minden LeRoyban jó az étel és megfizethető. (Nem tudom megfigyeltétek-e, hogy mindig én vagyok a pozitív szereplő, hogy mindig én vagyok a türelmes, a megértő, a vicces, és végül mindig nekem lesz igazam. Ha olyat akartok látni, ahol ez nem így van, kénytelenek lesztek a férjem írásait olvasni, abban ugyanis mindig kizárólag ő a türelmes, a vicces, a megértő, és végül mindig neki van igaza)

Rendeltünk gulyáslevest és cezársalit, meg vizet. Én hülye, megláttam szemben a galérián, hogy van KFC meg Burger King, és meggondolatlanul elmondtam életem értelmének, aki azonnal lecsapott, hogy miért is nem nézett alaposabban körül, hogy neki most tartalmasabb étel kellett volna, de már mindegy, jó lesz ez is. Hamar hozták is, végre ehetett, mert már nagyon nehezen viseltem a szinte tapintható feszültséget. Mert a legokosabb, legfelkészültebb, legjobb természetű ember (direkt nem férfit írtam, nem vagyok én szexista) is szörnyeteggé válik, ha éhes. Boldogan ette a salátáját, isteni volt, mint a LeRoyban mindig, majd cseréltünk, és a gulyáslevest is boldogan ette, ami kifogástalan volt. (Ja, és drága sem.)

Aztán vissza a vámmentes boltba, megint félretoltuk az erőszakos banki üzletkötőt, kicsit gúnyosan még odalöktük, hogy köszönjük, mi már ettünk, nem kell nekünk azért hitelkártya, majd bevetettük magunkat a boltba. Nem, nem vettünk szalámit, abban megegyeztünk közösen, viszonylag hamar. Vettünk viszont kis Unicumokat egy halommal, hogy legyen mit ajándékozgatnunk, meg vegyes, apró Tobleronékat, na azt elég sokat. Gergő vett magának olyan underakármit, mert szerinte az minden utazás kelléke, és amit leültünk a padra, azonnal fel is bontott egyet. Aztán fotózgatott, lefotózta az underakármit is, majd nem posztolta inkább, mert ne gondolják már az emberek, hogy ő iszik. Esküszöm egyszer sem röhögtem.

Beszálltunk a gépbe, ami Amsterdamig szállít minket, és persze pont a szárny fölött ültünk, ami nem volt túl meglepő, mert a gép viszonylag kicsi volt, a szárnyak meg nagyok, voltaképpen bárhol is ülhetnénk, a szárny belelógna a képbe. Ezzel nyugtattam az én uramat, mert ő az új fényképezőjével csodás képeket akart készíteni, csak hát a szárny… még szerencse, hogy nem én foglaltam a helyeket…

Aztán Amsterdam, és szaladás, mert kevés az idő átszállni, aztán persze simán odaértünk, még el tudtunk menni mosdóba, majd beálltunk a hosszú, kígyózó sorba, ami a sanghaji repcsinkez vezetett. Mondtam is, hogy bár nem nyúltunk egyelőre semmihez, ami a két kis kézibőröndünkben volt, de még szerencse, hogy nem adtuk föl, mert majd a hosszú úton nagyon is jól fog jönni az a néhány dolog, amit abban hoztunk. Gergely nem figyelt rám rendesen, el kellett még egyszer mondanom, de akkor is csak bólogatott, nem nagyon érdekelte, hogy nyilvánvalóan kezdem megbánni, amiért nem adtuk fel a kézipoggyászainkat. Ja, majd el felejtettem, hogy bár szalámit meg egyebet nem vettünk, de Amsterdamban, a vámmentes ruhaboltban én az utolsó pillanatban vásároltam egy csodálatos, sötétkék virágmintás inget magamnak, ami nagyon is jól áll, és az iszonyú vastag karomra sem szűk az ujja. Gergely meg is ijesztett, hogy lekéssük a gépet, de aztán megmutattam neki, hogy mekkora sor áll még a beszállásnál, így megnyugodott. Szóval néhány üveg Unicummal, pár kiló csokival és egy sötétkék blúzzal megspékelve, boldogan szálltunk fel a repülőre.

A legelső sorban ültünk, itt nagyobb a hely a lábunknak, plusz némi összegért cserébe tudtuk kifogni ezt a pazar helyet. Na azt mondjuk nem tudtuk kifogni, hogy ki üljön mellettem, de ezt majd később. A mögöttünk beszállók között felismerni véltem Bengt nevű társunkat, mondtam is Gergelynek, hogy láttam hátramenni, menjen és vigyen neki egy olyan underakármit, de nem akart, azt mondta nem szeretne tolakodni, és amúgy is lehet, hogy nem iszik Bengt. Mondtam, hogy az kizárt, hogy egy svéd író ne igyon (persze itt most jól írtam, de egészed az első bemutatkozásig azt hittük norvég, nem tudom honnan szedtük), nekem még az is megfordult a fejemben, hogy bizony Gergely kicsit irigy, de aztán ezt azonnal elhessegettem, mert a én férjemnél bölcsebb, nagylelkűbb ember a földön sincs. A bölcset azért tettem hozzá, mert ő is olvasni fogja, és nem szeretném, ha azt hinné, hogy ő csak simán nagylelkű a szememben.

Szóval végre felszálltunk, az út tizenegy órás lesz, ami azért valljuk be nem kevés. A gép fullra tömve, én nem tudom, hogy miért utazik ennyi ember Shanghaiba, ráadásul ez egy menetrendszerű járat, minden nap indul. Ilyeneken morfondíroztam, amikor lehuppant mellém. Az útitárs, akivel össze kellene barátkozni, akivel egymás aurájában töltjük az elkövetkezendő fél napot. Ősz hajú, néhány sötétebb melír csíkkal, szemüveg, fekete bő ruha, kényelmes aranyszínű tornacipő és szigorú tekintet. Én nem vagyok testszégyenítő típus, ráadásul nekem is van mit a tejbe aprítani súlyfeleslegből, de ez a nő, mert ráadásul nő volt, (köztudottan jól kijövök a nőkkel, tisztelet a kivételnek) még nálam is nagyobbnak tűnt. És lehuppant. A karjait áttolta az én helyemre, így én megfeszülve odébb kellett, hogy húzzam a sajátjaimat, hogy ne simuljunk össze. Hogy ne érezzen tolakodónak. Hogy lássa, mennyire intelligens vagyok, hogy nem tolom bele magamat az ő személyes szférájába. De ő ezt leszarta. Ha én odébb húzódtam, akkor azonnal jött és teret foglalt. Egyre beljebb és beljebb. Eleinte féloldalasan és feszülten ültem. Aztán megszoktam ezt a izomfeszülést, és még el is tudtam szunyókálni időnként. De ez nem volt neki elég. Mármint, hogy tulajdonképpen az én helyemen is ült. Elkezdett leckéztetni. Cümmögni, amikor beraktam a Jóbarátokat, majd a Halálos fegyver sorozatot, majd két NCIS-t, legvégül pedig megkoronáztam egy Doktor Szöszivel. Nem talált eléggé intellektuálisnak. Mutatta, hogy miért nem olvasok. Beszarok. Gergelynek akartam én panaszkodni, de ő boldog mosollyal az arcán, amit nem tudtam, hogy attól van-e, hogy jóllakott, vagy az underakármi megtette a hatását, de az a lényeg, hogy aludt.

Kb az út közepénél arra gondoltam, hogy kimegyek a mosdóba. Nagy nehezen kihámoztam magam az útitársam alól (igen, nem elírás, akkorra már szinte alatta szenvedtem), sétáltam egyet a gépen, gondoltam megkeresem Bengtet, de nem találtam. Reménykedtem, hogy valahol a fejét letakarva alszik, nem rabolták el, meg az ő érdekében azt is reméltem, hogy nem olyan szomszédja van, mint nekem. Éppen ezen agyaltam, amikor vissza akartam ülni. Mondom akartam. Egyszerűen befolyt a helyemre. És aludt. Sőt horkolt. Berágtam, és egy laza mozdulattal egyszerűen odébb löktem. Még csak fel sem ébredt, álmában elkezdte vakarni a micsodáját, majd horkant egyet és tovább húzta a lóbőrt. Ezek után persze, hogy nem tudtam aludni. Megnéztem még két részt a Dr. Csontból, majd végre megérkeztünk. Kiszálláskor a nő eltűnt, át is futott rajtam, hogy a másik oldalán ülő srác lehet, hogy megfojtotta és bedobta egy kukába, de ilyesmire pozitív szereplő soha nem gondol, úgyhogy villámgyorsan elvetettem ezt a lehetősséget. Az útlevél ellenőrzés során felfedeztem Bengtet, aki szomorúnak és soványnak tűnt. Megböktem Gergelyt, hogy nézzen rá erre a fiúra, milyen komoly az arca, de Gergely azzal volt elfoglalva, hogy a bőröndöket huzigálja – amiket persze egyszer sem vettünk elő a hosszú úton, simán feladhattuk volna, de minekünk öröm a húzgálás, meg a cipekedés az egyszer biztos. Aztán végre megkaptuk a bőröndöket, mire kiértünk Bengt és az elénk érkező fiatal kínai nő akit Haiyan-nak hívnak (vele mi már találkoztunk tavaly), mosolyogva vártak minket. Mondtam is, hogy lám-lám, nem szomorú ez a svéd (akkor még azt hittük norvég) fiú.

Még el kellett mennünk Mansouráért, az egyiptomi írónőért, aki egy órával utánunk szállt le, de egy másik terminálon. Hát ne tudjátok meg, életemben ekkora repteret még nem láttam. Több mint fél óráig keringtünk, mire odaértünk a másik terminálhoz, és közben csak egyszer tévedtünk el.

Már előre közöltem Gergellyel, hogy én senkit nem fogok úgy megszeretni, mint Nurdurant tavaly Pekingben, ne is számítson rá, mert nekem most is ő hiányzik, és milyen szuper lenne, ha itt lenne, még azt is elviselném, ha Jarekkal veszekedne, csak legyenek itt velünk. Gergely megértőnek bizonyult, nem röhögött ki, csak annyit mondott ismerve engem, hogy jó, majd meglátjuk. Mindezt az egyiptomi írónő miatt tartottam fontosnak megemlíteni, mert rezgett a léc, ugyanis imádnivalónak találtam.

Mansoura göndör fekete hajú, csupa fog és csupa mosoly, megtudtuk, hogy a férje is író, de otthonmaradt vigyázni a két gyerekre. Na, ez tetszett nekem. Jó férj. Bengt elmesélte, hogy nemrég vált el szintén író feleségétől (beszarok, itt mindenkinek író a párja), mert szerinte az nem jó, ha a házaspár mindkét fele író, mert hogy aki sikertelenebb, az frusztrált lesz. (Majd megkérdezem Gergelyt, hogy őt ezt frusztrálta e valaha, de mielőtt felhördülnétek, ez csak vicc, én simán viselem a sikertelenebb jelzőt, mert mint írtam az elején, ezekbe az írásokban mindig én vagyok a pozitív szereplő)

Hazafelé a reptér mellett megálltunk, egy könnyű ebédel kedveskedett nekünk Haiyan. Tényleg könnyű volt. Csirke, marha, három féle leves, két féle saláta, és az ismerős, szeretett ízek.

Bengt ebéd közben elmesélte a svéd erdőtüzeket, (itt jöttünk rá, hogy nem norvég), és bár amikor a válásáról beszélt, elszomorodott a tekintete, de viszonylag sokat mosolygott. Mansoura viszont egyfolytában nevetett, és itt kérek elnézést Nurdurantól, de első látásra megkedveltem. Holnap találkozunk a többiekkel is, részletesen leírom ám, hogy milyenek. Nem éles nyelvvel, mert nekem az nincsen, hanem kedvesen, megértően, mint ahogyan egy pozitív szereplőnek azt kell.

Este a szállásunk elfoglalása után Gergő rájött, hogy a telefonját a buszban felejtette, én nem szidalmaztam, amiért ilyen figyelmetlen, inkább megértően vigasztaltam, hogy biztosan előkerül. Eszembe jutott, hogy az a szegény Bengt biztosan a válása miatt ilyen szomorú, felvetettem Gergelynek, hogy vigyen át neki mégiscsak abból az underakármiből, de, ha irigy, akkor legalább egy szelet csokit vigyen. Mereven elzárkózott, ő továbbra is úgy gondolta, hogy nem szabad tolakodni.

Kipakolás után, amit együtt közösen (!) végeztünk, lementünk, hogy sétáljunk egyet. Szakadt az eső, de nem bántuk, ugyanis elhoztam D. Tóthtól kapott türkiz esernyőmet, ami pompásan megvédett minket a nedvességtől. Beültünk egy kávézóba, de már csak vizet ittunk, hogy tudjunk aludni… aztán Gergely vett gőzgombócot, hogy azt vacsorázzunk. Isteni volt, én is megkóstoltam, amikor hazavonszoltuk magunkat. Mivel kiderült, hogy aznap este nem lesz közös vacsora a többiekkel, mert mindenki hulla fáradt, így Gergely leszaladt és hozott még egy pár gombócot, és mindketten alaposan belakmároztunk. Én medvehagymás-fokhagymásat és fekete mákszerű szezámmagos édeset ettem. Gergely gúnyoskodott is, hogy majd megírja, hogy sokat eszem, de mivel ebben a naplóban ugyebár én vagyok a pozitív szereplő, itt most erről nem beszélek.

Lefekvéskor megbeszéltük, hogy az eddig megismert két útitársunk nagyon pozitív benyomást keltett, bár természetesen nem lehet Nurduránnal és Jarekkel összehasonlítani őket, de egye fene, szimpatikusnak tűnnek.

Gergely egész este azt fogalmazta, hogyan fog kezdődni Bengt könyve, amit itt az ösztöndíj alatt ír majd.

Végül együttesen megállapítottuk, hogy így:

„ Felejteni jöttem Sanghajba”.

 

 

Indulás előtt

Első fejezet: Zsuzsák története

Maga 7 hetes terhes, gratulálok. – Jöjjön vissza szülés után…

A folyosón nekidőlök a falnak. Úristen! Mi lesz velem? Félek a szüléstől, egyetlen perc alatt értem meg, hogy nincs kiút, szülni fogok, felnőtt lettem. Vicces, de az jut eszembe, hogy most már mindenképpen fogok szenvedni, mert ez a gyerek már bennem van, tehát onnan valahogyan ki is kell jönnie. Elszégyellem magam, fura érzés, hogy nem az öröm önt el a hír hallatán, hanem a félelem… Nem is tudom, hogy örülök- e, de azt hiszem, talán igen.

22 éves vagyok, az év 1984. Átmenetileg, amíg a lakásunkra várunk, amit már megvettünk, anyukáméknál lakunk, Diósgyőrben. A lakás hatvan négyzetméter, én a belső kis szobában élek a férjemmel, aki akkor épp sorkatona, alig van otthon. Ahogy megtudja, hogy végre terhes vagyok, (hónapok óta jártunk orvostól orvosig, hogy miért nem sikerül) igyekszik nem veszekedni, néha sikerül, néha nem. Indulatos ember, de hát kinek nincs hibája. Alapjaiban pedig megbízható, jó társam. Úgy emlékszem, így mentegettem magamban.

Igyekszem mindent jól csinálni a terhességemmel kapcsolatban, de sokat dolgozom, kell a pénz. Miután táppénzre megyek hat hónaposan, varrni tanulok Zsuzsa barátnőmtől (varrodája van, elkél a megbízható segítség) és jó pénzért főzök, egy egész családra, ahol szintén varrodából él az anya. Rengeteget dolgozik és hálás érte, hogy a családja jól van tartva. Repül az idő, a terhességem alapjában véve csodálatos…

Az utolsó hetekben viszont már páni félelem uralkodik rajtam. Egyre csak arra gondolok, hogy milyen lesz a szülés. Huszadszor hallgatom meg anyám történetét a saját születésemről, ami gyakorlatilag annyi, hogy a hashajtótól szült meg, amit a császármetszésre felkészítvén a műtét előtti napon kapott. Ez nagyjából minden, amit a terhességről és a szülésről tudok.

Minden nap bebuszozok a kórházba, gépekkel vizsgálnak, aztán hazaküldenek. Órákat ülök a többi kismamával különböző rendelők különböző folyosóin.

Már túlhordtam 6 nappal…

December 3.-án este belenézek a tükörbe, a látvány szörnyű. A bokám bedagadva, a hasamon apró véraláfutás-csíkok.  Megy a hasam, gondolom a stressztől. Éjfél körül már a wc-t nézegetem, nem pottyan e bele a gyerek, mert ugye anyu is a hasmenéstől szült meg…

Hajnali fél ötkor szólok anyunak (a férjem a laktanyában), hogy nem aludtam semmit, megy a hasam este óta, mit csináljak?

Anyu azonnal mentőt hív… van fájásod? – kérdezi. Mivel nem pontosan tudom, mi az, rámondom, hogy van. Nem akarom itthon megszülni, hiszen megy a hasam… meg fáj is…

Beérünk a kórházba. A hosszas adminisztráció alatt elmúlik minden fájdalmam, átfut rajtam, hogy haza kellene mennem. Van valami fura érzés, ami menekülésre késztetne, ennek ellenére természetesen maradok és hagyom, hogy nézegessen boldog-boldogtalan. Nem izgulok, nem félek, álmos vagyok és fásult. Megvizsgál az ügyeletes, kérdezi van-e orvosom. Mondom: van, Kádár doktor. Na, mondja, örülni fog, hogy bejöhet szabiról. Megállapítja, hogy egy ujjnyira nyitva vagyok, úgyhogy ma szülünk. Már egy hete is egy ujjnyi voltam, mondom halkan, nézek a nővérkékre, hogy hátha segít valamelyikük, de tudomást sem vesznek rólam. Mintha ott se lennék, viccelődnek egymással. A szülésznő is átnéz rajtam, csak gúnyosan lecsesz, mikor megemlítem, hogy nekem csak a hasam ment… Kezdem magam rosszul érezni, minek is akarok pont ma szülni, amikor szabin van az orvosom…

Mire megkapom a beöntést és leborotválnak, már meg is érkezik. Álmosan megvizsgál, közli, hogy szülünk és igyekezzek, mert nem ér rá, tíztől teniszezik. Csak így lazán bele a pofámba. Kapok valami injekciót, hogy gyorsabban menjen. Leereszkedően megpaskolja a fenekem és megcsipkedi az arcom. Körülnéz, látja-e mindenki, hogy milyen közvetlen-jópofa is ő, adjunktus létére. Én pedig még csak fel sem háborodok, olyan kiszolgáltatottnak érzem magam.

Elkezdődnek a fájások, nagyon hirtelen és nagyon intenzíven. Tágulni viszont nem tágulok. Fejem fölött megbeszélik, hogy milyen jó tenisz meccs lesz ma, de kurvára sietnie kellene, mert a főnökkel játszik, nem késhet el. Részletesen ecseteli a szülésznőnek és a nővérkéknek, miközben bennem turkál, hogy ha minden jól megy, akkor nemsokára főorvos lehet, persze ehhez elkerülhetetlen az „öreg” ajánlása. Ha a „Pártnak” sincs ellene kifogása, (márpedig miért lenne, jó elvtárs ő), fog ez menni. Főorvos. Ízlelgeti a szót. Átfut rajtam, hogy ha nem lennék ilyen fiatal, gyakorlatilag kislány, biztosan rászólnék, hogy mi lenne, ha a seggemre figyelne, legalább egy fél pillanatra. De kislány vagyok. Tapasztalatlan és ijedt kislány. Így szó nélkül tűrök mindent.

Szól egy másik szülésznőnek, aki nemrég érkezett, hogy adjanak még egy injekciót, szalad az idő, ő meg nem tud itt dekkolni egész nap. Az újonnan érkezett bábát Zsuzsikának hívják, friss az arca. Miközben fejcsóválva beadja az injekciót (látványosan nem helyesli), próbálok vele viccelni, hogy ha lány lesz, róla nevezem el, még el is mosolyodik, tulajdonképpen az egyetlen emberi lény a szülőszobában. Nem jajgatok, bár szörnyen fáj, mert anyu azt mondta, hogy az nagyon ciki. Miközben a szülészet ajtaját ki-be nyitogatják, látom őt, ahogy kint áll a folyosón és izgul. Bejön a postás, meg a vízvezeték szerelő, mi asszonyok (négyen) pedig serényen vajúdunk, csupasz seggel. A kiszolgáltatottság magasiskolája. Már csak röhögcsélek kínomban. Egy óra sem telik el a rettenetes fájdalomban, amikor érzem, hogy vécéznem kell.  Szólok Zsuzsikának, aki már-már majdnem barátságos, hogy  most mi a teendőm, erre ő ellohol a dokiért, aki kávézik a „csecsemős csajokkal” . Komótosan jön vissza, közben a szülésznők zsákot húznak a lábamra és ordítanak, hogy szüljek. Nem tudok… a doki megvizsgál, azt mondja valami perem még nem tűnt el. Nekem viszont szörnyű tolófájásaim vannak, a harmadik nyomásra kint is van a feje. Akkor rám ordít a doki, hogy a zsinór a nyakán van, igyekezzek, mert megfullad a gyerek. Hát igyekszem. Megszületik, közlik, hogy kislány én pedig közlöm, hogy Zsuzsanna. A szülésznő megcsipked, hogy köszi, mondom nincs mit megígértem…

Zsuzsika nem sír, csak halkan nyafog. Elviszik tőlem, sustorognak. Mondják, hogy nem sír. Valaki kimegy anyunak szólni, anyu azt mondja, én sem sírtam, erre viccelődnek, hogy biztosan genetika. Boldog vagyok, hogy kislányom született, nagyon azt akartam. Valamiért úgy gondolom, hogy nem tudnék mit kezdeni egy fiúval. Karomba adják az időközben halkan sírdogáló, de (milyen fura) inkább kíváncsian nézelődő lányomat. Gyönyörű, tökéletes kislány. 2850gr. 52 cm. Fénylő, tündöklő, csodálatos kék szeme van. Nem engedi el a pillantásomat, egymás szemébe nézünk percekig. Aztán elveszik, hogy összevarrjanak, meg miegymás. Közben megérkezik a doktornő a közeli koraszülött osztályról. Megvizsgálja, rendben találja. Végül mégis úgy dönt, átviteti magukhoz, hogy egy röntgent csináljanak nála. Lehet, hogy magzatvizet nyelt. Nem is tiltakozom, fáradt vagyok és kimerült. Elviszik.

Másnap még kicsit fáradtan a vérveszteségtől lassan elkezdek lábadozni. Zsuzsa barátnőm és Tónika (az aktuális férje) kapkodva meglátogat. Gyönyörű rózsaszín pliszírozott aljú, habos-babos kisruhát hoznak Zsuzsikának. A legszebb ruhácska, amit valaha láttam.  Nagyon aranyosak, babusgatnak, nekem mégis rosszul esik, hogy a gyerekről nem kérdezgetnek, hanem a sok munkára hivatkozva elsietnek.

Megérkezik a férjem is, aki egy hetes eltávozást kap. Anyuval jön, de ők sem akarnak sokáig maradni. Átmennek a koraszülött osztályra is, hiszen ott minden nap van látogatás. Elhagyottság érzésem van, sírdogálok és nem értem miért érzem úgy, hogy nem szeret senki.

Két napos a gyerek, de azon kívül, hogy alszik, mert kifáradt a szülésben, de tulajdonképpen jól van, nem tudok róla semmit. Az orvosom berohan, majd megdicsér, hogy milyen jól gyógyulok. Megcsipkedi az arcomat, megpaskolja a fenekemet. Úgy látszik, azt hiszi, hogy ez jár neki, a tekintetemet viszont kínosan kerüli.

Megérkezik egy kedves, idős csecsemős nővérke, akit még nem láttam eddig.  Kérdezi, hogy hol van a tej, amit lefejtem. Mondom milyen tej? Megnézi a mellemet és elszörnyülködik. Bevisz a csecsemőosztályra, ahol alaposan megmasszírozza a mellemet. Azt mondja, utolsó pillanatban kapta el, hogy ne gyulladjon be teljesen. Megtanítja nekem, hogy hogyan kell a kórházi, ipari fejőgépet használni. Mivel szófogadó vagyok és örülök, hogy végre tehetek valamit, a tejemmel foglalkozom egész nap. Amikor a kórteremben fekvő többi kismamának meghozzák a babákat szoptatásra, azonnal feltápászkodom, és fejni indulok. Úgyis rossz érzés látni, hogy puszilgatják a kicsiket és összebújnak. A csecsemős mindig meg is kérdezi, hogy az enyém jól van-e, mindig mondom is hogy jól, csak sokat alszik, mert elfáradt a szülésben. Bólogat, megsimogat.

A szomszéd ágyon fekvő Zsuzsa nevű lánynak (úristen, egy történetbe mennyi Zsuzsa belefér), aki falun él, az jut eszébe, hogy a cocájuk is nemrég ellett. Kilenc kicsije született és a szoptatástól annyira lesoványodott, hogy mindenki kétségbe esett, hogy fogják levágni, ha így marad.

Könnyezve röhögtünk egyrészt azon, hogy ez jó hír, lefogyunk a szoptatásról, másrészt azon, a szépen kiszínezett képen, hogy olyan sovány a koca, hogy az ól oldalának kell támasztani, nehogy eldőljön.

Az idő viszonylag jól telik, rengeteg tejem van, jól teljesítek. Szokatlan a tej és a szülés utáni testem szagának keveréke. Naponta ötször zuhanyozom, mégis büdösnek érzem magam.

Negyedik nap még mindig nem tudok semmit a lányomról. Délután keres egy orvos a koraszülött osztályról. Azt kéri, menjek vele az orvosi szobába, szeretne velem négyszemközt beszélni.  Átfut rajtam, hogy még szerencse hogy nő, így talán elmarad a leereszkedő seggcsapkodás, meg arccsipkedés.  Felismerem, ő jött át a szüléskor is, hogy megvizsgálja Zsuzsikát.

Leül velem szemben és megkérdezi, hogy tudom-e, hogy van a lányom. Mondom jól, a férjem és anyukám minden nap mennek hozzá látogatni. Azt mondja nem, nincs jól. Nem értem. Segítséget szeretnék, de beszorultam, csak ketten vagyunk a szobában. Magas, barna hajú, csontos nő. Nem szép, nem tetszik, és olyan furán néz rám onnan a magasból. Kicsinek, büdösnek és butának érzem magam. És nem akarom hallani, amit mond.

Azt kéri, menjek át és látogassam meg Zsuzsit a koraszülött osztályon. Éppen részletezné, hogy mi a baja, amikor becsörtet a szülész orvosom. Megkönnyebbülök, hát inkább a seggcsapkodás, mint ezzel a doktornővel a minden valóságot nélkülöző beszélgetés. Szóváltásba keverednek…  az orvosom üvölt, hogy az anyának meg kell gyógyulnia, a doktornő üvölt, hogy az anyának joga van tudni az igazat.

A doktornő elrohan, súlyosan bevágja az ajtót maga után.

Kádár doktor kicsit zavart, de hamar összeszedi magát és miközben megpaskolja menetrendszerűen a seggem (nincs is jobb ennél a frissen varrt seggemnek) és megcsipkedi az arcomat, gyengéden kilök az orvosi szobából. Az ajtóban még próbál meggyőzni arról, hogy a doktornő túl aggodalmas, egy szavát se higgyem el, ezzel ellentétben persze ő már számtalan ilyet látott, és biztosíthat róla, hogy nincs itt semmi komoly baj. Csak hát ilyenek ezek a gyerekorvosok, a bolhából is elefántot csinálnak!

Pár perc múlva érkezik anyu és a férjem, látogatás idő van. Zsuzsitól jönnek, minden rendben van, mondják. Alszik éppen, azt mondta a nővérke. Látni még nem látták, hiszen az intenzív osztályra nem mehetnek be, de az jó pont az orvosoknál, ha a hozzátartozók minden nap érdeklődnek. Így hát ők minden nap bemennek és megkérdezik mi újság, legyek csak nyugodt, ők ezt intézik, nem kell nekem varrattal a fenekemben átgyalogolni.

Elmondom nekik, hogy itt járt egy hülye doktornő, és össze-vissza hazudgált. Zavartan néznek egymásra.  Hát, igen.  Mondja anyu. A gyerekorvosok mindig túloznak. Nem kell nekem aggódni, a gyerek sokat alszik, majd meglátom, úgy kipiheni magát, hogy csak na.

Kiengednek a kórházból, gyenge vagyok. Először Zsuzsihoz megyek, éppen ott van a főorvos. Nagyon kedves, barátságos ősz hajú, jó illatú bácsi. Kérdőn néz anyukámra és a férjemre, hogy minden rendben van-e. Ők bólogatnak, ennek ellenére behív a szobájába. Elmondja, hogy amikor áthozták Zsuzsit a szülészetről volt egy görcse, ezért, nehogy legyen még egy, azóta is altatják. Remélhetőleg kipiheni a szülés fáradalmait és egykettőre összeszedi magát. Szemfenék vizsgálattal megállapították, hogy nem volt agyvérzése – persze, mondom miért is lett volna. Közben azt gondolom, hogy ez se normális, miket beszél itt össze-vissza, mikor Kádár doktor megmondta, hogy semmi baj nincs. Na, persze a gyerekorvosok és az ő aggodalmaik, de nem baj, mindent megteszek, amit mondanak és akkor hipp-hopp, meggyógyul. Végül a főorvos úr is oda lukad ki, hogy szerintük se lesz itt semmi baj, de azért ők nem jósok. Nem jósok.

Minden nap hatszor megyek Zsuzsikához. Szopni nem tud, ezért fejem a tejemet. Rengeteg van, mert azt mondták ezzel segítek a legtöbbet, ezért semmi mást nem csinálok, csak folyadékot iszom és fejem a mellemet. Egyelőre Erzsi nénjémnél lakom, viszonylag közel a kórházhoz. A férjem is ide jön majd hétvégén, ha elengedik. Egyszerűbbnek tűnt, mint Diósgyőrből bumlizni, naponta hatszor. Az embertelen lenne gyermekágyasan, gyakorlatilag lehetetlen. Erzsi minden nap madártejet főz nekem és nem piszkál, nem kérdez. Egész életemben hálás leszek ezért neki.

A koraszülött osztály a kórház legnyugalmasabb, legeldugottabb részén van. Az intenzív az első emeleten, széles lépcsőn kell felmenni. Szürke, műkő lépcsőkön, nagyrészt kicsorbult éllel. A fal oldalt világos sárga és fényes, oda támaszkodom.  Fertőtlenítő és tisztaság illat és nagyon mély csend.  A mai napig félek a széles lépcsőktől és a fertőtlenítő szagától.  Mindig lassan megyek felfelé, és minden lépcsőfoknál megállok, megpihenni. Nem beszélgetek senkivel, hogy ne kérdezgessenek. Legkevésbé azt kívánom, hogy bármire is válaszolni kelljen.

Zsuzsika nyolc napos. A legszebb az intenzív osztályon, hiszen nem koraszülött. Gömbölyű, gyönyörű, harmatos. Hajnalban ötkor érkezem egyedül. Fejem a tejemet, s közben látom, hogy kiabálás és futkározás van a folyosón. Biztosan új beteg érkezett, nagy itt a forgalom. Fogom a lefejt tejet (amivel gyakorlatilag az egész intenzív osztályt jól tartom, hiszen ez a feladatom), és elindulok a kórterem felé, ahová persze soha nem engednek be. Egy ablakon keresztül látom naponta hatszor… mindig végignézem (kegyesen megengedik), ahogy szondán megetetik a tejemmel. Ez nekem a szoptatás intimitása.

Most azt látom, hogy az ő inkubátora körül áll mindenki. Zsuzsika sötétlila színű, de látszólag nyugodt. Érzem, hogy elfehéredek, arra gondolok, hogy biztosan túl korán keltem, azért zsibbadok ennyire.  A főorvos rám néz, majd hallom, hogy a nővérhez fordul és mond valamit. A nővér kijön és megkér, hogy menjek el az ablaktól, nem nézhetem. A babának görcse van, mondja. Kérdést sem teszek fel, nem akarom tudni mi az.  Elmegyek. Leveszem a steril ruhákat és csendesen kimegyek a lépcsőházba. Lefelé jobbak a lépcsők… lefelé mindig könnyebb, csak ki innen.  Bolyongok a kórház udvarán, aztán két óra múlva visszamegyek, hiszen mindjárt nyolc óra, kilenckor szoptatás, addig még fejnem is kell.

Minden lépésnél meg kell állnom, gyenge vagyok és most először rettenetesen ijedt.  Rettegek, hogy meghalhat. Hogy meghalhat úgy, hogy nem vagyok ott vele.  Miért is fogadtam szót? Mérges vagyok magamra, de elkeserítően gyengének érzem magam, és ez is dühít.

Majd a gyűlölt lépcsőt megmászva felérek, és kapok egy mosolyt a nővérkétől.  Akkor már tudom, hogy él. Bemegyek, és Zsuzsi ott fekszik, szinte boldogan. Súlyos görcse volt, újraélesztették és most úgy tűnik, jobban van. Ha így marad, holnap leveszik a gépről és talán meg is foghatom. De persze, nem jósok. Kicsit unom már ezt a mondatot, különösen, hogy elhangzik naponta 100szor.  Ha humoromnál lennék, mondhatnám azt is, hogy adjanak fel álláshirdetést, hogy jövendőmondót keresnek, igazán jól jönne ide egy, de nem vagyok humoromnál.

Megyek, teszem a dolgom, lefejem a tejet, hogy szépen fejlődhessen.

Napok óta eszembe sem jut, hogy van anyám, testvérem, vannak barátaim, férjem. Nem érdekelnek. Gyakorlatilag azon kívül, hogy tejem legyen, semmi más nem érdekel.

Másnap, amikor a reggeli nyolc órás szoptatásra érkezem, mielőtt fejni kezdek, bemegyek megnézni. Az inkubátor üres. Megszédülök, és csak állok ott, nézem az üres inkubátort. Valaki megkocogtatja az üveget a szemem előtt. A nővérke az és szélesen mosolyog. Zsuzsira mutat, aki ott fekszik az ablak előtti asztalon, tágra nyílt szemmel szemléli a világot maga körül. Éppen fürdött, gyakorlatilag születése óta először! Levették a lélegeztető gépről, jobban van. Már nem alszik, úgy tűnik, hogy bár kissé gyanakodva, de nézelődik. Én azt sem tudtam, hogy lélegeztető gépen van, de boldog vagyok és vigyorgok magamon kívül. A nővérke kiszól, hogy várjak egy kicsit, mindjárt a kezembe is vehetem, sőt délután már megpróbálhatom cumisüvegből megetetni.

Bemehetek a kórterembe és pár pillanatig a kezemben tarthatom. Furcsa, azóta sem érzett mindent elsöprő érzés, és ez az elsőszülöttemé. Akit rettegve, tele félelemmel vártam. Ez nem a szeretet érzése volt, hanem az összetartozásé. Minden olyan magától érthető, természetes. Délután nagylukú cumisüvegből próbálom etetni, szép lassan el is fogadja, így azon a héten egy emelettel lejjebb kerülünk.  Intenzívről a csecsemőosztályra. Nem volt többé lépcső.

Az apjának hétvégén meg tudom mutatni az ablakon keresztül, boldog és büszke, hogy milyen ügyes, erős kislányunk van.

Vidám vagyok és boldog. A nővérkék kicsit aggódnak néha, a főorvos bácsi viszont azt mondja, hogy valószínűleg egy éves korára teljesen utoléri magát, hiszen minden reflexe jól működik, és a csecsemők csodákra képesek ám!

Továbbra is naponta hatszor járok, Zsuzsi egyre jobban néz ki. A Karácsonyt és a Szilvesztert is a kórházban töltjük, de mit bánom én! Aztán eljön a pillanat… január 4. Hazamegyünk.

Kozaróczy doktor bácsi enged el minket, megtanítja nekem, hogyan kell tornáztatni naponta hatszor fél órát, hogy bejáródjanak a fekvés ideje alatt nem használt izmai.

Ma már tudom, hogy tudták mire számíthatok, de valamiféle kímélni akarásból, vagy rosszul értelmezett emberbarátságból senki nem mondott semmit. Csak hogy nem jósok.

Otthon a körzeti doktor néni nagyon kedves, kicsit gyanúsan sokat érdeklődik, de mivel Zsuzsi az első gyerekem és tapasztalatom szinte semmi, meggyőződésem, hogy mindenkivel így szokták. Boldog vagyok, rettenetesen sovány és nyúzott, de boldog. Lassan mosolyogni kezd, különösen a húgom tetszik neki. Olvasgatjuk a babakönyveket, várjuk, mikor kezdi el nézegetni a kezét.

A tornáztatás, fejés, etetés, gyakorlatilag összefolyik. Semmi másra nincs időm, de nem is érdekel semmi más. Szépen visszajárunk kontrollra, mindig megdicsérik, távozáskor szinte kivétel nélkül elhangzik a mondat: nem vagyunk jósok. Persze én már kurvára unom ezt, de mosolygok és sokszor már előre elmondom, hogy ne tessék fáradni, tudom, hogy nem tetszik jósnak lenni…

A gyermek ideggyógyászati rendelőben, ahová a biztonság kedvéért át kell vinni kontrollra, összebarátkozom az ottani két asszisztensnővel. Soha nem látott együttérzést tapasztalok tőlük. Kígyóssy dr. az orvosunk, viszonylag rendes, de nem túl kedves. Ami pénzünk van, azt természetesen odaadjuk. Zsuzsi szépen fejlődik, bár a fejét csak hason fekve emeli fel, ha ölbe veszem, akkor nekem kell a nyakát megtámasztani. Megszokom a mozdulatait, a mozgását, a legügyesebbnek és a legszebbnek látom a világon. Mindennél jobban szeretem, kényeztetem, órákig mesélek neki.

Aztán egyre gyakrabban látom, hogy furán pislog. Később ölelő mozdulatokat tesz a csöppnyi kis karjával. Visszaviszem a koraszülött osztályra. Hát ez nem jó jel. Kígyóssy doktorhoz futunk vele. EEG… hypsarrhythmia… A legsúlyosabb epilepszia, ami csak létezhet egy újszülöttnél.

Nem értek semmit, szaladok a körzeti doktor nénihez, a lakására.

Zavartan nézegeti a papírokat. Mondtak valamit? kérdezi. Azt, hogy nem jósok…. de szerintem, meg anyu szerint is az epilepsziát ki szokták nőni. Csak azért nem mondják, hogy ne a jóra  számítsak, mert így nagyobb lesz az örömöm, amikor egy éves korára utoléri a többi gyereket a fejlődésben.  A doktor néni megsimogat, és azt mondja, annyira szeretne valami szépet mondani nekem, de nem tud.  Kértem, hogy erősítse meg, ugye jól gondoljuk, hogy kinőheti, mert ugye a gyerekek az ilyesmit ki szokták nőni…

Azt mondja, ő sem jós.

Tehát epilepszia… gyógyszerek, vizsgálatok, kontrollok, újabb gyógyszerek, kedves asszisztensek és orvosok, simogató kezek. Epilepszia… hogy mitől, azt nem lehet tudni. Talán az agyserkentő gyógyszerektől, amit kapott, hogy hamarabb be tudja hozni az altatás miatti lemaradást, talán az agyvérzéstől, ami csak később derül ki, hogy mégis volt, nem tudom. Gyakorlatilag hetek alatt leépül… Szaladgálunk mindenhová szegénnyel. A leghíresebb professzorokhoz, de hiába. A diagnózis mindenütt ugyanaz: A szülés nem megfelelő levezetése során somatomentálisan és mentálisan súlyosan sérült csecsemő. Nem értjük, csak azt, hogy nem jósok, de majd kinövi.

Közben költözünk, új gyermekorvost kell keresnem. Akkor ismerem meg Zsóka nénit. Zsóka nénit, aki idővel szinte családtag lett nálunk.

Zsóka néni az első pár vizsgálat után bátortalanul kérte, hogy vigyem el egy másik ideggyógyászhoz is, hátha az mond valamit, hogy mire számíthatunk. Van is egy barátja, Dobai  adjunktus, felnőtt ideggyógyász ugyan, de ért hozzá nagyon…

Elmegyünk. Zsuzsi 9 hónapos és még mindig újszülött csecsemőként él. Dobai megvizsgálja, majd szépen leültet mindkettőnket és elmondja, hogy nagy valószínűséggel súlyosan fogyatékos a kislányunk. Jó, mondom, akkor hány éves korára éri utol a többi gyereket? A választ nem fogom fel. Soha. Ettől többre, mint amit most tud, ne számítsunk. És így fog felnőni?- kérdezem. Valószínűleg nem fog felnőni- mondja.

Az epilepsziája a legsúlyosabb, ami létezik csecsemőknél, annyira leépül majd, hogy tüdőgyulladásban, vagy egyéb betegségben valószínűleg meghal még 10 éves kora előtt. Bár előfordul, hogy hasonló betegek megérik a kamaszkort, de akkor a hormonális változás viszi el őket. Néhányan, viszonylag kevesen, főleg fiúk megérhetik a felnőttkort. Vannak helyek, ahol láthatunk ilyen gyerekeket, jó lenne, ha megnéznénk, mondja. Nem értem milyen helyek, nem értem mi az, hogy felnőtt korukban, nem értek semmit. A királykék, fodros aljú, loknis szoknyám van rajtam. Ahogy hazaérünk, leteszem a gyereket és felhívom anyut. Nem sírok, a szoknyámat gyűrögetem magamon és leguggolok a telefonnal. Anyu egy pár pillanatig csendben van, amikor elmondom mit mondott az orvos. Ő talán érti mit jelent. Nem baj kislányom, ha így esett, tesszük a dolgunk.  Igen. Tesszük a dolgunkat…

Minden megváltozik. Felfogom, hogy nincs mese, fölösleges minden. Kezdek újra ember lenni, vannak érzéseim, de soha nem sírok, nem panaszkodom, arra aztán nem érek én rá! Belevetem magam a munkába, elkezdek varrni, mint az őrült. Zsuzsi úgysem alszik, ráérek éjjelente. Aztán reggel beülünk a kocsiba és irány Budapest, eladni a fürdőruhákat és új anyagot venni…

Zsuzsinak a zöld kispolski hátsó ülésén remek fekvőhelyet csinálok vastag szivacsokból, így kiválóan utazunk együtt.

Közben Kádár doktorból tényleg főorvos lett, mi pedig elkezdtük élni ezt a másfajta életet.

http://bookline.hu/product/home.action?_v=Peterfy_Novak_Eva_Egyasszony&id=273310&type=22

 

Színpadon az Egyasszony!

http://juranyihaz.hu/egyasszony/

e-könyv

http://bookline.hu/product/home.action?_v=Peterfy_Novak_Eva_Egyasszony&id=13502&type=250

14. az Egyasszony!

 

http://konyves.blog.hu/2014/12/18/2014_legjobb_konyvei_20

EURÓPA KÁVÉZÓ

Kedd délután találkoznom kellett üzleti ügyben két ismerősömmel az Európa Kávéházban.

Korábban érkezem, az előző megbeszélésem hamarabb véget ér, így gondoltam, addig nyugodtan megkávézom. Ritka pillanat lesz, egyedül várakozva, lassan kortyolgatva a csodás  nedűt, … meggyorsítom hát a lépteimet.  A bejáratnál kisebb torlódásba futok bele. Egy család készül bemenni éppen, mögöttük érkeztem én és egy szép arcú, feltűnően csinos, negyven körüli hölgy. Szóval a család éppen bemenni készül, de nem megy ám az olyan egyszerűen! Az anya, aki sötétbarna kabátját már kigombolta, egyedül próbálja meg a babakocsiban ülő, nagyobbacska gyereket a bejutást megakadályozó lépcsőn átrángatni. A két nagymama, akik velük van, szemlátomást drukkol neki, tanácsokat osztogatnak kedvesen, hogy melyik irányból próbálja újra. Ha ferdén tolja ugyanis, akkor fog az menni. Még magának a kislánynak is, aki a babakocsiban ül, van az anyja számára néhány jó tanácsa. Az anya nem több ötven kilónál, sötétbarna haja zsírosan lóg a szemébe, hátul  csat tartja. Szemüvege már bepárásodott az izzadságtól, a keze remeg.  Megáll egy pillanatra, letekeri nyakából az ugyancsak sötétbarna sálat, berakja a kocsi alsó tartójába és újra kezdi a rángatást. Eközben az apa nem mozdul, rezzenéstelen arccal áll a belső ajtóban, amit kitárva tart. Hosszan kutatom a szememmel, hátha műkeze van, de látom, hogy mindkettő egészséges, mint a makk. Na, akkor biztosan beépített gerincprotézise lehet! De nincs hám a derekán, így csakis az lehet, hogy egyszerűen becsípődött a dereka. A magasabb nagymama viszont ezt az illúziómat is lerombolja, amikor így szól: Áronkám segítened kellene, ez így nem fog menni. Áronka továbbra is rezzenéstelen arccal áll a kitárt ajtóban, úgy vélem meg sem hallja, amit a nagymama1 kér. Lehet, hogy süket, súgja a negyvenes, kedves hölgy mellettem. Na jó, de vak is? Teszem fel ugyebár azonnal a kérdést. Összemosolygunk, a hölgy legyint egy aprót.

Ágikám, fordítsd meg a kocsit, mondja a nagymama2, miután Áronka a füle botját sem mozdítja.  Ágikám szó nélkül visszaereszti a babakocsit, megfordítja és a másik irányból kezdi rángatni. Nagymama1 kicsit hangosabban szól, hogy Áronka, ez így nem fog menni. De a férfi unott képpel, teljes lelki nyugalommal várja, hogy Ágikám végre berángassa a babakocsit a cukrászdába. Nagymamák totyorognak, a babakocsi nem adja magát. Odalépek hát, és alulról megemelem. Anya hálásan rámnéz, egy pillanatra összeakad a tekintetünk. Érdekes a pillantása, különleges keverék. Fájdalom van benne és egy pici közöny. Rámosolygok, de látom, hogy nincs ereje visszamosolyogni. Végre tehát sikerült bejutnunk a kávéházba, megcsap a finom kávé és süteményillat, amit annyira szeretek. A kedves negyvenes hölgy a mellettem lévő asztalhoz ül le egyedül, velünk szemben foglal helyet a babakocsis család.  Áronka azonnal a fő helyre veti magát, anya nekilát levetkőztetni a gyereket. Közben a pincér toporog, rendeljenek már, nagy a forgalom. Rendelnek. A nagymamák kedvesen viccelődnek, Áronka leplezetlenül fixírozza a mellettem ülő csinos hölgyet, nekem ez csak kicsit esik rosszul, Ágika zavartan mosolyog. Rendelnek még egy süteményt, mert mint kiderült, Ágikának elfelejtettek az előbb. Áronka feláll, elindul, én pedig döbbenten veszem észre, ahogyan elmegy mellettem, hogy bár az arca kifejezetten helyes, jelentős sörhassal tolat a mosdóba. Még szerencse, hogy nem velem kezdett el szemezni, gondolom. Menet közben, ahogy elhalad előttünk, odapillant a csinos asztalszomszédomra, és kedves, (szerinte nyilván csábító) mosolyra húzza a száját. A hölgy döbbenten bámul vissza rá. Ez nem normális, súgja nekem, amikor már kellő távolságba ér Áronka. Bólintok, szerintem sem. De az is lehet, hogy halálos beteg, és már csak hetei vannak hátra, súgom vissza. Áronka minderre rácáfol, hiába mentegetem magam és a szomszédos hölgy előtt.  Mert ahogy a mosdóból visszajön, bevág két tortát és egy gesztenyepürét, közben pedig tele szájjal meséli, hogy idén Franciaországba mennek a haverokkal síelni, jövőre Olaszországba, de valamelyik évben kipróbálják végre a kanadai sípályákat is!  Ágika közben, amikor szóhoz jut, próbál csevegni a nagyikkal, és gyakorlottan eteti a kislányt. Kapkodva issza a gyömölcslevet, de mire a krémeséhez jutna, Áronka ellentmondást nem tűrően feláll és közli, hogy menniük kell, reméli mindenkinek ízlett minden. Ágika zavartan néz a nagyikra, próbálkozik, hogy akkor becsomagoltatom, de ezt Áronka meg sem hallja, belebújik a kabátjába és előrecsörtet a kasszához. Ágika tehát szó nélkül felöltözteti a gyereket, aki sír, hogy még nem akar menni. Látom, hogy anyáról folyik a víz, a szemüvege újra párás, a haja zsírosabban tapad a homlokához, mint eddig bármikor.  Apa pedig, miközben fizet, a nagyikkal beszélget kedvesen. Biztosan vicceskedik, mert a nagyik hatalmasakat kacagnak. Ágika zavartan valami olyasmit motyog magában, hogy nem is szeretem a krémest. De ezt már csak mi halljuk.  Fesztelenül cseverésznek és bár néha Ágira téved a szemük, senki nem mozdul, hogy segítsen, egyedül küszködi bele a lányát a babakocsiba. Látom, hogy az ajtónál megismétlődik ugyanaz a jelenet, ami befelé. Áronka mereven áll az ajtóban,fogja, hogy az anya ki tudja egyedül rángatni a babakocsit. Amikor kimennek, a mellettem lévő asztalnál ülő hölgy döbbenten rámnéz, és csak ennyit mond: Beszarok!

Én pedig csendes szomorúsággal nézem az otthagyott árva krémest.

És akkor eszembe jut, egy nem túl régen hallott bűnügyi statisztika. Nevezetesen, hogy a bűnelkövetők 90%-a férfi. A női bűnelkövetők 80%-a megélhetési bűnöző, vagyis lop. A maradék  20% bűnelkövetőnek a fele (a fele!), ötven feletti, aki húsz-harminc év után egyszerűen megöli a férjét.

Zsuzsák története (első fejezet)

Maga 7 hetes terhes, gratulálok. – Jöjjön vissza szülés után…

A folyosón nekidőlök a falnak. Úristen! Mi lesz velem? Félek a szüléstől, egyetlen perc alatt értem meg, hogy nincs kiút, szülni fogok, felnőtt lettem. Vicces, de az jut eszembe, hogy most már mindenképpen fogok szenvedni, mert ez a gyerek már bennem van, tehát onnan valahogyan ki is kell jönnie. Elszégyellem magam, fura érzés, hogy nem az öröm önt el a hír hallatán, hanem a félelem… Nem is tudom, hogy örülök- e, de azt hiszem, talán igen.

22 éves vagyok, az év 1984. Átmenetileg, amíg a lakásunkra várunk, amit már megvettünk, anyukáméknál lakunk, Diósgyőrben. A lakás hatvan négyzetméter, én a belső kis szobában élek a férjemmel, aki akkor épp sorkatona, alig van otthon. Ahogy megtudja, hogy végre terhes vagyok, (hónapok óta jártunk orvostól orvosig, hogy miért nem sikerül) igyekszik nem veszekedni, néha sikerül, néha nem. Indulatos ember, de hát kinek nincs hibája. Alapjaiban pedig megbízható, jó társam. Úgy emlékszem, így mentegettem magamban.

Igyekszem mindent jól csinálni a terhességemmel kapcsolatban, de sokat dolgozom, kell a pénz. Miután táppénzre megyek hat hónaposan, varrni tanulok Zsuzsa barátnőmtől (varrodája van, elkél a megbízható segítség) és jó pénzért főzök, egy egész családra, ahol szintén varrodából él az anya. Rengeteget dolgozik és hálás érte, hogy a családja jól van tartva. Repül az idő, a terhességem alapjában véve csodálatos…

Az utolsó hetekben viszont már páni félelem uralkodik rajtam. Egyre csak arra gondolok, hogy milyen lesz a szülés. Huszadszor hallgatom meg anyám történetét a saját születésemről, ami gyakorlatilag annyi, hogy a hashajtótól szült meg, amit a császármetszésre felkészítvén a műtét előtti napon kapott. Ez nagyjából minden, amit a terhességről és a szülésről tudok.

Minden nap bebuszozok a kórházba, gépekkel vizsgálnak, aztán hazaküldenek. Órákat ülök a többi kismamával különböző rendelők különböző folyosóin.

Már túlhordtam 6 nappal…

December 3.-án este belenézek a tükörbe, a látvány szörnyű. A bokám bedagadva, a hasamon apró véraláfutás-csíkok.  Megy a hasam, gondolom a stressztől. Éjfél körül már a wc-t nézegetem, nem pottyan e bele a gyerek, mert ugye anyu is a hasmenéstől szült meg…

Hajnali fél ötkor szólok anyunak (a férjem a laktanyában), hogy nem aludtam semmit, megy a hasam este óta, mit csináljak?

Anyu azonnal mentőt hív… van fájásod? – kérdezi. Mivel nem pontosan tudom, mi az, rámondom, hogy van. Nem akarom itthon megszülni, hiszen megy a hasam… meg fáj is…

Beérünk a kórházba. A hosszas adminisztráció alatt elmúlik minden fájdalmam, átfut rajtam, hogy haza kellene mennem. Van valami fura érzés, ami menekülésre késztetne, ennek ellenére természetesen maradok és hagyom, hogy nézegessen boldog-boldogtalan. Nem izgulok, nem félek, álmos vagyok és fásult. Megvizsgál az ügyeletes, kérdezi van-e orvosom. Mondom: van, Kádár doktor. Na, mondja, örülni fog, hogy bejöhet szabiról. Megállapítja, hogy egy ujjnyira nyitva vagyok, úgyhogy ma szülünk. Már egy hete is egy ujjnyi voltam, mondom halkan, nézek a nővérkékre, hogy hátha segít valamelyikük, de tudomást sem vesznek rólam. Mintha ott se lennék, viccelődnek egymással. A szülésznő is átnéz rajtam, csak gúnyosan lecsesz, mikor megemlítem, hogy nekem csak a hasam ment… Kezdem magam rosszul érezni, minek is akarok pont ma szülni, amikor szabin van az orvosom…

Mire megkapom a beöntést és leborotválnak, már meg is érkezik. Álmosan megvizsgál, közli, hogy szülünk és igyekezzek, mert nem ér rá, tíztől teniszezik. Csak így lazán bele a pofámba. Kapok valami injekciót, hogy gyorsabban menjen. Leereszkedően megpaskolja a fenekem és megcsipkedi az arcom. Körülnéz, látja-e mindenki, hogy milyen közvetlen-jópofa is ő, adjunktus létére. Én pedig még csak fel sem háborodok, olyan kiszolgáltatottnak érzem magam.

Elkezdődnek a fájások, nagyon hirtelen és nagyon intenzíven. Tágulni viszont nem tágulok. Fejem fölött megbeszélik, hogy milyen jó tenisz meccs lesz ma, de kurvára sietnie kellene, mert a főnökkel játszik, nem késhet el. Részletesen ecseteli a szülésznőnek és a nővérkéknek, miközben bennem turkál, hogy ha minden jól megy, akkor nemsokára főorvos lehet, persze ehhez elkerülhetetlen az „öreg” ajánlása. Ha a „Pártnak” sincs ellene kifogása, (márpedig miért lenne, jó elvtárs ő), fog ez menni. Főorvos. Ízlelgeti a szót. Átfut rajtam, hogy ha nem lennék ilyen fiatal, gyakorlatilag kislány, biztosan rászólnék, hogy mi lenne, ha a seggemre figyelne, legalább egy fél pillanatra. De kislány vagyok. Tapasztalatlan és ijedt kislány. Így szó nélkül tűrök mindent.

Szól egy másik szülésznőnek, aki nemrég érkezett, hogy adjanak még egy injekciót, szalad az idő, ő meg nem tud itt dekkolni egész nap. Az újonnan érkezett bábát Zsuzsikának hívják, friss az arca. Miközben fejcsóválva beadja az injekciót (látványosan nem helyesli), próbálok vele viccelni, hogy ha lány lesz, róla nevezem el, még el is mosolyodik, tulajdonképpen az egyetlen emberi lény a szülőszobában. Nem jajgatok, bár szörnyen fáj, mert anyu azt mondta, hogy az nagyon ciki. Miközben a szülészet ajtaját ki-be nyitogatják, látom őt, ahogy kint áll a folyosón és izgul. Bejön a postás, meg a vízvezeték szerelő, mi asszonyok (négyen) pedig serényen vajúdunk, csupasz seggel. A kiszolgáltatottság magasiskolája. Már csak röhögcsélek kínomban. Egy óra sem telik el a rettenetes fájdalomban, amikor érzem, hogy vécéznem kell.  Szólok Zsuzsikának, aki már-már majdnem barátságos, hogy  most mi a teendőm, erre ő ellohol a dokiért, aki kávézik a „csecsemős csajokkal” . Komótosan jön vissza, közben a szülésznők zsákot húznak a lábamra és ordítanak, hogy szüljek. Nem tudok… a doki megvizsgál, azt mondja valami perem még nem tűnt el. Nekem viszont szörnyű tolófájásaim vannak, a harmadik nyomásra kint is van a feje. Akkor rám ordít a doki, hogy a zsinór a nyakán van, igyekezzek, mert megfullad a gyerek. Hát igyekszem. Megszületik, közlik, hogy kislány én pedig közlöm, hogy Zsuzsanna. A szülésznő megcsipked, hogy köszi, mondom nincs mit megígértem…

Zsuzsika nem sír, csak halkan nyafog. Elviszik tőlem, sustorognak. Mondják, hogy nem sír. Valaki kimegy anyunak szólni, anyu azt mondja, én sem sírtam, erre viccelődnek, hogy biztosan genetika. Boldog vagyok, hogy kislányom született, nagyon azt akartam. Valamiért úgy gondolom, hogy nem tudnék mit kezdeni egy fiúval. Karomba adják az időközben halkan sírdogáló, de (milyen fura) inkább kíváncsian nézelődő lányomat. Gyönyörű, tökéletes kislány. 2850gr. 52 cm. Fénylő, tündöklő, csodálatos kék szeme van. Nem engedi el a pillantásomat, egymás szemébe nézünk percekig. Aztán elveszik, hogy összevarrjanak, meg miegymás. Közben megérkezik a doktornő a közeli koraszülött osztályról. Megvizsgálja, rendben találja. Végül mégis úgy dönt, átviteti magukhoz, hogy egy röntgent csináljanak nála. Lehet, hogy magzatvizet nyelt. Nem is tiltakozom, fáradt vagyok és kimerült. Elviszik.

Másnap még kicsit fáradtan a vérveszteségtől lassan elkezdek lábadozni. Zsuzsa barátnőm és Tónika (az aktuális férje) kapkodva meglátogat. Gyönyörű rózsaszín pliszírozott aljú, habos-babos kisruhát hoznak Zsuzsikának. A legszebb ruhácska, amit valaha láttam.  Nagyon aranyosak, babusgatnak, nekem mégis rosszul esik, hogy a gyerekről nem kérdezgetnek, hanem a sok munkára hivatkozva elsietnek.

Megérkezik a férjem is, aki egy hetes eltávozást kap. Anyuval jön, de ők sem akarnak sokáig maradni. Átmennek a koraszülött osztályra is, hiszen ott minden nap van látogatás. Elhagyottság érzésem van, sírdogálok és nem értem miért érzem úgy, hogy nem szeret senki.

Két napos a gyerek, de azon kívül, hogy alszik, mert kifáradt a szülésben, de tulajdonképpen jól van, nem tudok róla semmit. Az orvosom berohan, majd megdicsér, hogy milyen jól gyógyulok. Megcsipkedi az arcomat, megpaskolja a fenekemet. Úgy látszik, azt hiszi, hogy ez jár neki, a tekintetemet viszont kínosan kerüli.

Megérkezik egy kedves, idős csecsemős nővérke, akit még nem láttam eddig.  Kérdezi, hogy hol van a tej, amit lefejtem. Mondom milyen tej? Megnézi a mellemet és elszörnyülködik. Bevisz a csecsemőosztályra, ahol alaposan megmasszírozza a mellemet. Azt mondja, utolsó pillanatban kapta el, hogy ne gyulladjon be teljesen. Megtanítja nekem, hogy hogyan kell a kórházi, ipari fejőgépet használni. Mivel szófogadó vagyok és örülök, hogy végre tehetek valamit, a tejemmel foglalkozom egész nap. Amikor a kórteremben fekvő többi kismamának meghozzák a babákat szoptatásra, azonnal feltápászkodom, és fejni indulok. Úgyis rossz érzés látni, hogy puszilgatják a kicsiket és összebújnak. A csecsemős mindig meg is kérdezi, hogy az enyém jól van-e, mindig mondom is hogy jól, csak sokat alszik, mert elfáradt a szülésben. Bólogat, megsimogat.

A szomszéd ágyon fekvő Zsuzsa nevű lánynak (úristen, egy történetbe mennyi Zsuzsa belefér), aki falun él, az jut eszébe, hogy a cocájuk is nemrég ellett. Kilenc kicsije született és a szoptatástól annyira lesoványodott, hogy mindenki kétségbe esett, hogy fogják levágni, ha így marad.

Könnyezve röhögtünk egyrészt azon, hogy ez jó hír, lefogyunk a szoptatásról, másrészt azon, a szépen kiszínezett képen, hogy olyan sovány a koca, hogy az ól oldalának kell támasztani, nehogy eldőljön.

Az idő viszonylag jól telik, rengeteg tejem van, jól teljesítek. Szokatlan a tej és a szülés utáni testem szagának keveréke. Naponta ötször zuhanyozom, mégis büdösnek érzem magam.

Negyedik nap még mindig nem tudok semmit a lányomról. Délután keres egy orvos a koraszülött osztályról. Azt kéri, menjek vele az orvosi szobába, szeretne velem négyszemközt beszélni.  Átfut rajtam, hogy még szerencse hogy nő, így talán elmarad a leereszkedő seggcsapkodás, meg arccsipkedés.  Felismerem, ő jött át a szüléskor is, hogy megvizsgálja Zsuzsikát.

Leül velem szemben és megkérdezi, hogy tudom-e, hogy van a lányom. Mondom jól, a férjem és anyukám minden nap mennek hozzá látogatni. Azt mondja nem, nincs jól. Nem értem. Segítséget szeretnék, de beszorultam, csak ketten vagyunk a szobában. Magas, barna hajú, csontos nő. Nem szép, nem tetszik, és olyan furán néz rám onnan a magasból. Kicsinek, büdösnek és butának érzem magam. És nem akarom hallani, amit mond.

Azt kéri, menjek át és látogassam meg Zsuzsit a koraszülött osztályon. Éppen részletezné, hogy mi a baja, amikor becsörtet a szülész orvosom. Megkönnyebbülök, hát inkább a seggcsapkodás, mint ezzel a doktornővel a minden valóságot nélkülöző beszélgetés. Szóváltásba keverednek…  az orvosom üvölt, hogy az anyának meg kell gyógyulnia, a doktornő üvölt, hogy az anyának joga van tudni az igazat.

A doktornő elrohan, súlyosan bevágja az ajtót maga után.

Kádár doktor kicsit zavart, de hamar összeszedi magát és miközben megpaskolja menetrendszerűen a seggem (nincs is jobb ennél a frissen varrt seggemnek) és megcsipkedi az arcomat, gyengéden kilök az orvosi szobából. Az ajtóban még próbál meggyőzni arról, hogy a doktornő túl aggodalmas, egy szavát se higgyem el, ezzel ellentétben persze ő már számtalan ilyet látott, és biztosíthat róla, hogy nincs itt semmi komoly baj. Csak hát ilyenek ezek a gyerekorvosok, a bolhából is elefántot csinálnak!

Pár perc múlva érkezik anyu és a férjem, látogatás idő van. Zsuzsitól jönnek, minden rendben van, mondják. Alszik éppen, azt mondta a nővérke. Látni még nem látták, hiszen az intenzív osztályra nem mehetnek be, de az jó pont az orvosoknál, ha a hozzátartozók minden nap érdeklődnek. Így hát ők minden nap bemennek és megkérdezik mi újság, legyek csak nyugodt, ők ezt intézik, nem kell nekem varrattal a fenekemben átgyalogolni.

Elmondom nekik, hogy itt járt egy hülye doktornő, és össze-vissza hazudgált. Zavartan néznek egymásra.  Hát, igen.  Mondja anyu. A gyerekorvosok mindig túloznak. Nem kell nekem aggódni, a gyerek sokat alszik, majd meglátom, úgy kipiheni magát, hogy csak na.

Kiengednek a kórházból, gyenge vagyok. Először Zsuzsihoz megyek, éppen ott van a főorvos. Nagyon kedves, barátságos ősz hajú, jó illatú bácsi. Kérdőn néz anyukámra és a férjemre, hogy minden rendben van-e. Ők bólogatnak, ennek ellenére behív a szobájába. Elmondja, hogy amikor áthozták Zsuzsit a szülészetről volt egy görcse, ezért, nehogy legyen még egy, azóta is altatják. Remélhetőleg kipiheni a szülés fáradalmait és egykettőre összeszedi magát. Szemfenék vizsgálattal megállapították, hogy nem volt agyvérzése – persze, mondom miért is lett volna. Közben azt gondolom, hogy ez se normális, miket beszél itt össze-vissza, mikor Kádár doktor megmondta, hogy semmi baj nincs. Na, persze a gyerekorvosok és az ő aggodalmaik, de nem baj, mindent megteszek, amit mondanak és akkor hipp-hopp, meggyógyul. Végül a főorvos úr is oda lukad ki, hogy szerintük se lesz itt semmi baj, de azért ők nem jósok. Nem jósok.

Minden nap hatszor megyek Zsuzsikához. Szopni nem tud, ezért fejem a tejemet. Rengeteg van, mert azt mondták ezzel segítek a legtöbbet, ezért semmi mást nem csinálok, csak folyadékot iszom és fejem a mellemet. Egyelőre Erzsi nénjémnél lakom, viszonylag közel a kórházhoz. A férjem is ide jön majd hétvégén, ha elengedik. Egyszerűbbnek tűnt, mint Diósgyőrből bumlizni, naponta hatszor. Az embertelen lenne gyermekágyasan, gyakorlatilag lehetetlen. Erzsi minden nap madártejet főz nekem és nem piszkál, nem kérdez. Egész életemben hálás leszek ezért neki.

A koraszülött osztály a kórház legnyugalmasabb, legeldugottabb részén van. Az intenzív az első emeleten, széles lépcsőn kell felmenni. Szürke, műkő lépcsőkön, nagyrészt kicsorbult éllel. A fal oldalt világos sárga és fényes, oda támaszkodom.  Fertőtlenítő és tisztaság illat és nagyon mély csend.  A mai napig félek a széles lépcsőktől és a fertőtlenítő szagától.  Mindig lassan megyek felfelé, és minden lépcsőfoknál megállok, megpihenni. Nem beszélgetek senkivel, hogy ne kérdezgessenek. Legkevésbé azt kívánom, hogy bármire is válaszolni kelljen.

Zsuzsika nyolc napos. A legszebb az intenzív osztályon, hiszen nem koraszülött. Gömbölyű, gyönyörű, harmatos. Hajnalban ötkor érkezem egyedül. Fejem a tejemet, s közben látom, hogy kiabálás és futkározás van a folyosón. Biztosan új beteg érkezett, nagy itt a forgalom. Fogom a lefejt tejet (amivel gyakorlatilag az egész intenzív osztályt jól tartom, hiszen ez a feladatom), és elindulok a kórterem felé, ahová persze soha nem engednek be. Egy ablakon keresztül látom naponta hatszor… mindig végignézem (kegyesen megengedik), ahogy szondán megetetik a tejemmel. Ez nekem a szoptatás intimitása.

Most azt látom, hogy az ő inkubátora körül áll mindenki. Zsuzsika sötétlila színű, de látszólag nyugodt. Érzem, hogy elfehéredek, arra gondolok, hogy biztosan túl korán keltem, azért zsibbadok ennyire.  A főorvos rám néz, majd hallom, hogy a nővérhez fordul és mond valamit. A nővér kijön és megkér, hogy menjek el az ablaktól, nem nézhetem. A babának görcse van, mondja. Kérdést sem teszek fel, nem akarom tudni mi az.  Elmegyek. Leveszem a steril ruhákat és csendesen kimegyek a lépcsőházba. Lefelé jobbak a lépcsők… lefelé mindig könnyebb, csak ki innen.  Bolyongok a kórház udvarán, aztán két óra múlva visszamegyek, hiszen mindjárt nyolc óra, kilenckor szoptatás, addig még fejnem is kell.

Minden lépésnél meg kell állnom, gyenge vagyok és most először rettenetesen ijedt.  Rettegek, hogy meghalhat. Hogy meghalhat úgy, hogy nem vagyok ott vele.  Miért is fogadtam szót? Mérges vagyok magamra, de elkeserítően gyengének érzem magam, és ez is dühít.

Majd a gyűlölt lépcsőt megmászva felérek, és kapok egy mosolyt a nővérkétől.  Akkor már tudom, hogy él. Bemegyek, és Zsuzsi ott fekszik, szinte boldogan. Súlyos görcse volt, újraélesztették és most úgy tűnik, jobban van. Ha így marad, holnap leveszik a gépről és talán meg is foghatom. De persze, nem jósok. Kicsit unom már ezt a mondatot, különösen, hogy elhangzik naponta 100szor.  Ha humoromnál lennék, mondhatnám azt is, hogy adjanak fel álláshirdetést, hogy jövendőmondót keresnek, igazán jól jönne ide egy, de nem vagyok humoromnál.

Megyek, teszem a dolgom, lefejem a tejet, hogy szépen fejlődhessen.

Napok óta eszembe sem jut, hogy van anyám, testvérem, vannak barátaim, férjem. Nem érdekelnek. Gyakorlatilag azon kívül, hogy tejem legyen, semmi más nem érdekel.

Másnap, amikor a reggeli nyolc órás szoptatásra érkezem, mielőtt fejni kezdek, bemegyek megnézni. Az inkubátor üres. Megszédülök, és csak állok ott, nézem az üres inkubátort. Valaki megkocogtatja az üveget a szemem előtt. A nővérke az és szélesen mosolyog. Zsuzsira mutat, aki ott fekszik az ablak előtti asztalon, tágra nyílt szemmel szemléli a világot maga körül. Éppen fürdött, gyakorlatilag születése óta először! Levették a lélegeztető gépről, jobban van. Már nem alszik, úgy tűnik, hogy bár kissé gyanakodva, de nézelődik. Én azt sem tudtam, hogy lélegeztető gépen van, de boldog vagyok és vigyorgok magamon kívül. A nővérke kiszól, hogy várjak egy kicsit, mindjárt a kezembe is vehetem, sőt délután már megpróbálhatom cumisüvegből megetetni.

Bemehetek a kórterembe és pár pillanatig a kezemben tarthatom. Furcsa, azóta sem érzett mindent elsöprő érzés, és ez az elsőszülöttemé. Akit rettegve, tele félelemmel vártam. Ez nem a szeretet érzése volt, hanem az összetartozásé. Minden olyan magától érthető, természetes. Délután nagylukú cumisüvegből próbálom etetni, szép lassan el is fogadja, így azon a héten egy emelettel lejjebb kerülünk.  Intenzívről a csecsemőosztályra. Nem volt többé lépcső.

Az apjának hétvégén meg tudom mutatni az ablakon keresztül, boldog és büszke, hogy milyen ügyes, erős kislányunk van.

Vidám vagyok és boldog. A nővérkék kicsit aggódnak néha, a főorvos bácsi viszont azt mondja, hogy valószínűleg egy éves korára teljesen utoléri magát, hiszen minden reflexe jól működik, és a csecsemők csodákra képesek ám!

Továbbra is naponta hatszor járok, Zsuzsi egyre jobban néz ki. A Karácsonyt és a Szilvesztert is a kórházban töltjük, de mit bánom én! Aztán eljön a pillanat… január 4. Hazamegyünk.

Kozaróczy doktor bácsi enged el minket, megtanítja nekem, hogyan kell tornáztatni naponta hatszor fél órát, hogy bejáródjanak a fekvés ideje alatt nem használt izmai.

Ma már tudom, hogy tudták mire számíthatok, de valamiféle kímélni akarásból, vagy rosszul értelmezett emberbarátságból senki nem mondott semmit. Csak hogy nem jósok.

Otthon a körzeti doktor néni nagyon kedves, kicsit gyanúsan sokat érdeklődik, de mivel Zsuzsi az első gyerekem és tapasztalatom szinte semmi, meggyőződésem, hogy mindenkivel így szokták. Boldog vagyok, rettenetesen sovány és nyúzott, de boldog. Lassan mosolyogni kezd, különösen a húgom tetszik neki. Olvasgatjuk a babakönyveket, várjuk, mikor kezdi el nézegetni a kezét.

A tornáztatás, fejés, etetés, gyakorlatilag összefolyik. Semmi másra nincs időm, de nem is érdekel semmi más. Szépen visszajárunk kontrollra, mindig megdicsérik, távozáskor szinte kivétel nélkül elhangzik a mondat: nem vagyunk jósok. Persze én már kurvára unom ezt, de mosolygok és sokszor már előre elmondom, hogy ne tessék fáradni, tudom, hogy nem tetszik jósnak lenni…

A gyermek ideggyógyászati rendelőben, ahová a biztonság kedvéért át kell vinni kontrollra, összebarátkozom az ottani két asszisztensnővel. Soha nem látott együttérzést tapasztalok tőlük. Kígyóssy dr. az orvosunk, viszonylag rendes, de nem túl kedves. Ami pénzünk van, azt természetesen odaadjuk. Zsuzsi szépen fejlődik, bár a fejét csak hason fekve emeli fel, ha ölbe veszem, akkor nekem kell a nyakát megtámasztani. Megszokom a mozdulatait, a mozgását, a legügyesebbnek és a legszebbnek látom a világon. Mindennél jobban szeretem, kényeztetem, órákig mesélek neki.

Aztán egyre gyakrabban látom, hogy furán pislog. Később ölelő mozdulatokat tesz a csöppnyi kis karjával. Visszaviszem a koraszülött osztályra. Hát ez nem jó jel. Kígyóssy doktorhoz futunk vele. EEG… hypsarrhythmia… A legsúlyosabb epilepszia, ami csak létezhet egy újszülöttnél.

Nem értek semmit, szaladok a körzeti doktor nénihez, a lakására.

Zavartan nézegeti a papírokat. Mondtak valamit? kérdezi. Azt, hogy nem jósok…. de szerintem, meg anyu szerint is az epilepsziát ki szokták nőni. Csak azért nem mondják, hogy ne a jóra  számítsak, mert így nagyobb lesz az örömöm, amikor egy éves korára utoléri a többi gyereket a fejlődésben.  A doktor néni megsimogat, és azt mondja, annyira szeretne valami szépet mondani nekem, de nem tud.  Kértem, hogy erősítse meg, ugye jól gondoljuk, hogy kinőheti, mert ugye a gyerekek az ilyesmit ki szokták nőni…

Azt mondja, ő sem jós.

Tehát epilepszia… gyógyszerek, vizsgálatok, kontrollok, újabb gyógyszerek, kedves asszisztensek és orvosok, simogató kezek. Epilepszia… hogy mitől, azt nem lehet tudni. Talán az agyserkentő gyógyszerektől, amit kapott, hogy hamarabb be tudja hozni az altatás miatti lemaradást, talán az agyvérzéstől, ami csak később derül ki, hogy mégis volt, nem tudom. Gyakorlatilag hetek alatt leépül… Szaladgálunk mindenhová szegénnyel. A leghíresebb professzorokhoz, de hiába. A diagnózis mindenütt ugyanaz: A szülés nem megfelelő levezetése során somatomentálisan és mentálisan súlyosan sérült csecsemő. Nem értjük, csak azt, hogy nem jósok, de majd kinövi.

Közben költözünk, új gyermekorvost kell keresnem. Akkor ismerem meg Zsóka nénit. Zsóka nénit, aki idővel szinte családtag lett nálunk.

Zsóka néni az első pár vizsgálat után bátortalanul kérte, hogy vigyem el egy másik ideggyógyászhoz is, hátha az mond valamit, hogy mire számíthatunk. Van is egy barátja, Dobai  adjunktus, felnőtt ideggyógyász ugyan, de ért hozzá nagyon…

Elmegyünk. Zsuzsi 9 hónapos és még mindig újszülött csecsemőként él. Dobai megvizsgálja, majd szépen leültet mindkettőnket és elmondja, hogy nagy valószínűséggel súlyosan fogyatékos a kislányunk. Jó, mondom, akkor hány éves korára éri utol a többi gyereket? A választ nem fogom fel. Soha. Ettől többre, mint amit most tud, ne számítsunk. És így fog felnőni?- kérdezem. Valószínűleg nem fog felnőni- mondja.

Az epilepsziája a legsúlyosabb, ami létezik csecsemőknél, annyira leépül majd, hogy tüdőgyulladásban, vagy egyéb betegségben valószínűleg meghal még 10 éves kora előtt. Bár előfordul, hogy hasonló betegek megérik a kamaszkort, de akkor a hormonális változás viszi el őket. Néhányan, viszonylag kevesen, főleg fiúk megérhetik a felnőttkort. Vannak helyek, ahol láthatunk ilyen gyerekeket, jó lenne, ha megnéznénk, mondja. Nem értem milyen helyek, nem értem mi az, hogy felnőtt korukban, nem értek semmit. A királykék, fodros aljú, loknis szoknyám van rajtam. Ahogy hazaérünk, leteszem a gyereket és felhívom anyut. Nem sírok, a szoknyámat gyűrögetem magamon és leguggolok a telefonnal. Anyu egy pár pillanatig csendben van, amikor elmondom mit mondott az orvos. Ő talán érti mit jelent. Nem baj kislányom, ha így esett, tesszük a dolgunk.  Igen. Tesszük a dolgunkat…

Minden megváltozik. Felfogom, hogy nincs mese, fölösleges minden. Kezdek újra ember lenni, vannak érzéseim, de soha nem sírok, nem panaszkodom, arra aztán nem érek én rá! Belevetem magam a munkába, elkezdek varrni, mint az őrült. Zsuzsi úgysem alszik, ráérek éjjelente. Aztán reggel beülünk a kocsiba és irány Budapest, eladni a fürdőruhákat és új anyagot venni…

Zsuzsinak a zöld kispolski hátsó ülésén remek fekvőhelyet csinálok vastag szivacsokból, így kiválóan utazunk együtt.

Közben Kádár doktorból tényleg főorvos lett, mi pedig elkezdtük élni ezt a másfajta életet.